A tömegturizmus hanyatlásával a nyolcvanas évek végétől látványosan nőtt azoknak a száma, akik nem a 4S motivációi (Sea, Sun, Sand, Sex) alapján választottak úti célt, hanem sokkal inkább a kultúra jegyében. Ekkortájt fokozódott fel a városi turizmus iránti kereslet, melynek fő motivációja a kultúrtörténeti értékek megismerése, a helyi művészet, kultúra és hagyományok felfedezése volt. Az UNWTO és ETC együttműködésében végzett 2004-es tanulmány szerint a kultúra az európai városlátogatások legfőbb motivációja, ám mindössze a turisták 20%-a vallja magát hagyományos turistának, a fogyasztókra inkább a kulturális tevékenység iránti érdeklődés a jellemző (Sulyok, 2005). Az utóbbi évtized során azonban a városi turizmus jellege és motivációja még inkább átalakult. A tartózkodási idő lerövidült, ezzel együtt a gyors és hatékony élményszerzés került előtérbe. Erről tanúskodnak a 2013-ban budapesti programszervező cégek körében végzett felmérés kutatási eredményei is.1 Az emberek döntő többsége elsősorban nem a város történelmének és kultúrájának megismerése miatt keresi fel a kultúrtörténeti jelentőséggel bíró városokat, hanem élményszerzés céljából, hogy a szokásos környezetükből kiszakadva új élményekkel gazdagodjanak. Ahogy az élet más területein is, az emberek turistaként is egyre hatékonyabb módon próbálják az élményeket átélni, azaz minél többet, minél rövidebb idő alatt (lásd Zygmunt Bauman turistaszindróma-elmélete [FRANKLIN, 2003]).