A kötet bevezetője kitért a képviseletről szóló fogalomalkotásban a leíró és tartalmi képviselet közötti megkülönböztetésre (Pitkin, 1967). A leíró képviselet elve szerint a képviselői csoport mintegy a társadalom „mikrokozmosza” kell legyen, a társadalom és a képviselők közötti megfelelés jelentheti a képviselet érvényesülésének garanciáját. Ezt a felfogást a képviselettel, illetve a képviselőkkel foglalkozó szakirodalom többsége a képviselet érvényesülése szempontjából (vagyis a választói felhatalmazás és a választóknak való felelősség szempontjából) sokáig nem tekintette döntő momentumnak. Mégis, a megfeleltetés igénye sok esetben előkerült – főleg és elsősorban azokban a korokban és azoknál a pártoknál, ahol a megfeleltetés szimbolikus üzenetet is hordoz, legitimálja a pártot, és különleges helyzetére utal. Ebbe a csoportba tartoztak például sokáig a munkás- és szociáldemokrata pártok, amelyeknek kezdetben a képviselői merítési bázisa a munkásság volt. Addig volt ez így, amíg a periferikus helyzet és a régi politikától való elhatárolódás igénye egyaránt szükségessé tette: a választók csak „saját” csoportjukban bíztak, a képviselők csak „saját” csoportjuk szavazóira számítottak. A szocialista-kommunista politikai rendszerekben érvényesült általánosan a gyakorlatban is ez a felfogás. Paradox módon a demokrácia és a képviselet hiányát a munkás-paraszt-értelmiségi csoportok és azon belül bizonyos foglalkozások arányos megjelenítésével igyekezett elfedni, de figyelembe vették a nő-férfi arányokat is.