Időközben lassan megindult az ókortudományon belül az új szemlélet felé való tapogatózás, az új módszer keresése az irodalomnak nem csupán történeti szemlélete, bizonyos műfajok tipikus szerkezetének vizsgálata formájában. Tadeusz Zieliński munkája, melyben az ókomédia szerkezetét elemezte (1885), némileg még a régi szellemben fogant: a szerkezeti elemzésből a műfaj eredetére vonatkozóan vont le történeti tanulságokat. Munkája módszerében így is úttörőnek bizonyult: a század elején Paul Mazon az aristophanési vígjátékok szerkezetét, illetve a szerkezet változásait már csak önmagukban vizsgálta (1904). Hasonlóképpen elemezte Eduard Norden a himnuszszerkezet különféle változásait (1912), s a Brit-szigeteken is voltak, akik az irodalom iránti finom érzékkel elemezték a költői alkotásokat (Andrew Lang, Walter Headlam, Gilbert Murray és mások). A nagy áttörést mégis Ferdinand de Saussure (1857–1913) általános nyelvészeti rendszere hozta meg, melyet 1891-től kezdődően a genfi egyetemen tartott előadásaiban fejtett ki, és mely teljesen új szemléletet jelentett: a történeti szemlélet helyett a rendszerszemléletet. A saussure-i felfogás a nyelvtudományon keresztül hatott az ókortudományban is, de már csak az első világháború után. (Ismeretes, hogy Saussure sosem foglalta össze tanításait könyv formájában. Erre jegyzetei és tanítványainak jegyzetei alapján csak halála után, 1916-ban került sor.)