Alapvető paradigmája a munkajogi szabályozásnak, hogy a munkaviszonyt érintő legfontosabb elemekben a felek lényegében szabadon megegyezhetnek, azaz maguk formálhatják a közöttük létrejövő, munkavégzésre irányuló jogviszony tartalmát.1 Az alapvetően diszpozitivitásra és magánjogi elvekre épülő szabályozásban2 központi szerepe van mindennek, hiszen a korábban is említettek szerint a munkaviszony létesítése alapvetően határozza meg a felek későbbi teljesítésének körülményeit, ráadásul mindez – függetlenül a már érintett fogalmi dilemmáktól – praktikusan a munkaszerződés, illetve a kollektív szerződés szintjén jelentkezik a gyakorlatban.3 Nem fér tehát kétség ahhoz, hogy a munkajogviszony létesítésének fundamentumát képező munkaszerződés a magánjogban domináns szerződési szabadság eszméjére épül, bár ez a szabadság korántsem korlátok nélküli,4 inkább viszonylagos a munkaviszony struktúráját és tartalmát szem előtt tartva. Úgy vélem, hogy ennek több, a szabályozás vagy a joggyakorlat szintjén5 megjelenő bizonyítéka is van annak ellenére, hogy a munkajogviszony számos fontos tartalmi eleme vonatkozásában a diszpozitivitás lényegében egyoldalú.6 E szabályozási sajátosság hátterében a munkavállalók védelmét szolgáló,7 dominánsan eltérést nem engedő törvényi normák állnak,8 de még abban az esetben sem teljes mértékben „szabad” a munkaszerződés, ha ezektől eltekintünk, ugyanis a felek közötti erőeltolódás miatt szükségképpen úgy tekint maga a jogalkotó is számos szabályra, mint amelyek a munkavállaló érdekeit szolgálják, vagy éppen eredendően munkáltatói felelősségi körbe esnek (például írásba foglalás, munkavégzési hely meghatározása).