A kompenzációs modellek voltaképpen a szociális biztonsági rendszerek speciális formái, amelyek jogi alapja a nemzetközi szociális jogban gyökerezik [a legfontosabb a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization, ILO) 121. számú tárgybani Egyezménye1]. A legtöbb országban tehát a szociális biztonsági rendszer − integrált, avagy elkülönült − részét képezi a baleset-biztosítás kompenzációs rendszere (jellemzően valamiféle állam által működtetett kompenzációs alap vagy biztosítási rendszer formájában).2 A finanszírozás forrását jellemzően kizárólag a munkaadók befizetései képezik. A rendszer kedvezményezettje a munkavállaló. A lefedett kockázatok köre előre rögzített, a kifizetett ellátások összege pedig általában standardizált és limitált. Utóbbi ok miatt jellemző, hogy a felelősségi modell − akár polgári jogi, akár munkajogi alapokon − lényeges kiegészítő, párhuzamos funkcióhoz juthat a biztosítási alapú kompenzáció mellett (például az ún. erkölcsi − nem vagyoni, sérelemdíj jellegű − károkat jellemzően nem térítik a kompenzációs rendszerek3). A kompenzációs rendszerek általában helytállási, kockázattelepítési jellegűek, és kvázi automatikus megtérítést garantálnak, azaz nem vizsgálják a munkáltató felelősségét, vétkességét (ún. „no-fault” modell), sőt jellemzően a munkavállaló vétkes közrehatása esetén is térítenek (ami az EL-rendszerben jellemzően kármegosztásra vezethetne). A kompenzációs rendszerek gyakran, ám nem feltétlenül érvényesítik a munkáltatói felelősséget (például regresszálás, visszkereset formájában). Így nem is feltétlenül garantálják a munkáltató „büntetését” (ami egyes meglátások szerint felveti a rendszer igazságosságának dilemmáját4). Számos országban érvényesül a biztosítás valamiféle hibrid − állami és magán − megoldása,5 bár LaDou kimutatta, hogy az európai uniós országok többségében állami monopóliumként működnek e baleseti kompenzációs rendszerek.6