Bármilyen szemszögből vizsgáljuk is a kontraktuson alapuló felelősségi rendszereket, azt láthatjuk, hogy a felelősség megállapításához elengedhetetlen a szerződésszegés, a kár és az okozati összefüggés. A szerződésszegést a polgári jogi jogviszonyban valamilyen szerződésben vállalt kötelezettség megszegése vagy esetlegesen nem szerződésszerű teljesítése jelenti,1 ugyanakkor a munkajogban a kártérítési felelősség alapulhat valamilyen tényleges szerződésszegésen (például egy elmaradt munkabér megfizetése esetén), de arra is találhatunk példát, hogy a jogalkotó a szerződésszegést absztrakt módon értelmezi, és bizonyos esetekben tényleges (normatív) szerződésszegő magatartás hiányában is megállapít felelősséget. (Gondoljunk például munkáltatói kártérítés területén született és a jogirodalomban többször elemzett jogesetekre, például az üzbegisztáni vacsora esetére.)2 Ez utóbbi elv lényegében a munkáltató tág értelemben vett gondoskodási kötelezettségének megjelenése, mely alapján a munkáltató a munkaviszony alapján egy absztrakt és teljes körű felelősséggel viseltet a munkavállalóval szemben, ami nem szorítkozik pusztán a kártérítési felelősségre, hanem beleértendő minden olyan körülmény is, ami a munkavállaló mentális biztonságát is érinti (például pihenéshez való jog biztosítása, munka-magánélet egyensúlyának megteremtése stb.).