A kontinentális országokban a 20. század elejéig az állami közfunkcionáriusok tevékenységeik ellátása során harmadik személyeknek okozott károkért való felelőssége döntően az egyéni felelősség elvére épült. Ez a miniszterek esetében azt jelentette, hogy minden kárt okozó cselekményért közvetlenül vagyonjogilag is felelősek voltak, kártérítési keresetek korlátozás és válogatás nélkül voltak indíthatóak a kárt okozó kormánytaggal szemben. (Megjegyezzük, hogy a felelősségvállalás e formája – amelyből tehát az következett, hogy a miniszter állt helyt hivatalnoka bármilyen tévedéséért is – a gyakorlatban könnyen megbéníthatta, de legalábbis hátrányosan befolyásolta a kormányzati feladatok ellátását. A kormány tagja ez esetben ugyanis az eljárás jogellenességétől tartva a döntéshozatal menetébe újabb és újabb biztosítékokat iktatott be, melyekkel igyekezett a döntésért való felelősséget megosztani vagy kizárni. A jogellenes cselekedetek elkerülése végett kialakított túlzott hivatali óvatosság, a miniszter elbátortalanodása miatt pedig eleve kizárta a szervezet megfelelő működését. Még abban az esetben is így volt ez, ha a miniszter kimenthette magát a felelősség alól annak bizonyításával, hogy az alárendelt személy az ő akarata ellenére cselekedett, vagy a szabályozás esetleg visszkereseti jogot biztosított a közhivatalnokkal szemben.) A miniszter közvetlen vagyonjogi helytállásának törvényi feltételét ekkoriban többnyire az jelentette, hogy a kár a miniszter hivatalos eljárásával legyen kapcsolatban, másfelől az a miniszter „hibás”, jogellenes cselekménye következményeként realizálódjon, harmadszor pedig az okozott kár összege megbecsülhető legyen.171