A polgári alkotmányfejlődés során az európai országok az angol gyakorlat korai kialakulása ellenére viszonylag hosszú idő elteltével kezdték az alaptörvényekben rögzíteni azt az elvet, hogy a miniszter, illetőleg a kormány csak a parlament bizalmából maradhat hatalmon. Olyan jogszabály, amely ezt a jogelvet jogi kötelező erővel ruházta volna fel, nagyon sokáig a világ egyetlen országában sem létezett. Így a szabályozás kodifikációjáig ezen alkotmányos alapelv érvényesülésének egyetlen garanciáját a felelősség erkölcsi érzése képezte, melynek eredményeképp a kontinentális jogrendszerű országok többségében illuzórikussá vált a kormány parlament előtti politikai felelősségének gyakorlati alkalmazása. E tendencia alapvetően a parlament és a végrehajtó hatalom alkotmányos monarchiákban megvalósuló sajátos viszonyából eredeztethető. Ugyanis csak a 19. század végétől, a parlamentek funkcióváltozásától vált egyértelművé az, hogy a kormány – mint a végrehajtó hatalom csúcsszerve – az általa követett politikáért már nem az uralkodónak, hanem a parlamentnek tartozik felelősséggel. Ettől az időszaktól tekintjük tulajdonképpen a mindenkori parlamenti többség általi támogatást, a „parlamenti bizalom” kifejezés lényegi jelentéstartalmának.