Ennek a törekvésnek kiváló példája a vagyonadóról szóló 1916. évi XXXII. törvénycikk. A vagyonadó tárgyi hatálya a 7. § 1. pont szerint mint adóköteles vagyontárgyra kiterjedt az ingatlanokra összes tartozékaikkal és a velük összekötött jogokkal, feltéve, hogy ezen utóbbiaknak pénzbelileg megbecsülhető értékük van. Rendkívül érdekes – mondhatnánk trükkös – adóbeszedési módot választott 1921-ben a Magyar Állam, amikor az 1921. évi XLV. törvénycikkben az ingatlanok, a felszerelési tárgyak, az áruraktárak, az ipari üzemek és egyéb jószágok vagyonváltságáról hozott törvényt. Ennek az előzménye az 1921. évi XV. törvénycikk volt, amelyben a törvényhozás ennek a fajta adónak a kivetését bevezetve egyúttal az elrendelésének indokát is megadta. A jogszabály megalkotásakor Magyarország az I. világháború utáni években volt, ezért a törvényhozás „áthatva annak tudatától, hogy a nemzet újjászületésének és a társadalmi béke helyreállításának legfontosabb feltétele állami pénzügyeink rendezése és a szerencsétlen világháború által megrendített államháztartás terhének apasztása, elrendeli, hogy a vagyon után – mint hogy azt a Magyar Állam erőfeszítése és jogrendje védelmezte meg – vagyonváltság szedessék”. Az 1921. évi XLV. törvénycikk 14. §-a a vagyonváltságot a földbirtokra nehezedő olyan dologi teherként határozta meg, amely külön telekkönyvi bejegyzés nélkül is elsőbbséggel bír az ingatlanra bejegyzett összes terhekkel szemben. A fél a vagyonváltság kivetésének jogerőre emelkedésétől fogva a váltság lerovásáig bármikor kérhette, hogy az ingatlant terhelő vagyonváltság összegét a telekkönyvbe bejegyezzék. Ha a fél az ingatlant terhelő vagyonváltságot lerótta, a pénzügyi hatóság hivatalból köteles volt intézkedni aziránt, hogy a telekkönyvbe a vagyonváltság megtörtént lerovását illetékmentesen bejegyezzék. Többek között az ingatlanokat terhelő vagyonváltság kedvezményes lerovását az 1922. évi XXVII. törvénycikk tette lehetővé.