38  Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződésekben a győztesek – amelyek a háborúban maguk is jelentősen meggyöngültek – súlyos területi és jóvátételi rendelkezéseket kényszerítettek rá a vesztesekre. Ebben az időben több politikus felismerte, hogy a technika fejlődése, a fegyverek pusztító képességének megnövekedése következtében a háború diszfunkcionálissá vált. Nem csak a vesztes, hanem – az Egyesült Államok kivételével – a győztes államok materiális veszteségei is meghaladták ugyanis az általuk elérni kívánt nyereségeket. Uralkodóvá vált az a felfogás is, hogy a titkos diplomácia és az állandó katonai szövetségek fenntartása vezetett el a háború kirobbanásához. A nagyhatalmak jórészt ezekből a megfontolásokból kiindulva „békerendszert” hoztak létre: megalapították a Nemzetek Szövetségét és aláírták annak egyezségokmányát. Lényegében kollektív biztonsági rendszert (184) akartak teremteni, amelynek részesei korlátozzák a háborúindítás jogát és kötelezettséget vállalnak a nemzetközi jogviták békés rendezésére. Ez utóbbi célból felállították az Állandó Nemzetközi Bíróságot. A vesztesek (Törökország, Németország) gyarmatait úgynevezett mandátumterületekké nyilvánították, majd igazgatási célokra átadták a győzteseknek. A Nemzetek Szövetsége azonban képtelennek bizonyult a nemzetközi rend stabilizálására és az agresszorok elleni közös fellépésre. Sikereket csak a menekültek védelme, továbbá néhány kisebb konfliktus megoldása terén ért el, emellett – mivel a területi változások következtében sok etnikum került idegen igazgatás alá – létrehozott egy Közép-Európára korlátozott kisebbségvédelmi rendszert is.