Mi is történt tulajdonképpen? Kovács Botond fejében gyorsított filmként peregtek le az események. Szinte egyik napról a másikra tudta meg, hogy őt javasolják a patinás, bár az utóbbi időben kissé gyengélkedő Mézes Édesipari Rt. élére. Kovács akkor úgy érezte, hogy most jött el az a pillanat, amelyre oly sok éve várt.

Kovács eddigi karrierje az élelmiszeripar egy egészen más ágához kötődött, és a Mézessel – sokakhoz hasonlóan – ő is csak mint fogyasztó került kapcsolatba. Kovács felesége ugyanis előszeretettel vásárolta a Mézes termékeit, különösen a cég által gyártott csokoládékat, bonbonokat és kakaóporokat. Ahogy mindenki más, Kovácsék is tudták: a Mézes termékei nem a legjobb minőségűek a piacon, ráadásul meglehetősen kalóriadúsak, viszont kivétel nélkül a legolcsóbbak saját kategóriájukban. És talán – valljuk be – némi lokálpatriotizmus is vezette őket, amikor általában a szerény külsővel rendelkező Mézes-termékeket választották a díszesen csomagolt külföldi konkurenciáéval szemben.

Kovács ezenkívül emlékezett néhány, a gazdasági sajtóban publikált cikkre, amely a Mézes Rt. csökkenő piaci részesedéséről, emelkedő árairól és – meglepő módon – egyes keresett Mézes-termékek bizonyos körzetekben megfigyelhető hiányáról számolt be. Ez utóbbit egyébként Kovács maga is tapasztalta, amikor tavaly karácsonykor hiába járta a várost szaloncukorért, amely a húsvéti nyuszi és Mikulás-figura után a Mézes legfontosabb idényterméke.

Mindennek tudatában mondott Kovács azonnal igent a felkérésre, és a rémálom azon nyomban elkezdődött. Első nap például kiderült, hogy néhány korábbi balul sikerült beruházás következtében a cég adósságállománya jóval nagyobb az elviselhetőnél, és a jelentős adósságszolgálat következtében vannak rövidebb időszakok, amikor a Mézes Rt. gyakorlatilag fizetésképtelen. A havi értékesítési adatokat tanulmányozva másnap már azt is tudta, hogy a drasztikusan zsugorodó piaci részesedés nem a versenytársak rosszindulatú híresztelése, hanem nagyon is kemény valóság. Harmadnap pedig a szomszédos gyártelepen tett látogatása során a saját szemével láthatta, hogy a raktárak dugig vannak késztermékkel, köztük olyanokkal is, amelyek tartós hiányáról már régóta cikkeznek a vidéki újságok. Kovács ezek után határozta el, hogy sorra leül minden vállalati vezetővel nem is annyira a formális összeismerkedés végett, hanem hogy azon nyomban magyarázatot kérjen ezekre az ijesztő jelenségekre (92. ábra).

Az értékesítési igazgató, egy nyugdíj előtt álló, a szakmában régi motorosként ismert bácsika, először is elmagyarázta Kovácsnak, hogy értékesítési tevékenységet a Mézes kizárólag nagykereskedők felé végez. A nagykereskedők alkupozíciója viszont az édesipari termékek körében megfigyelhető árubőség következtében jelentősen javult az utóbbi időkben. Ennek tulajdonítható, hogy előrejelzéseik egyre bizonytalanabbá váltak, és a korábban szokásos negyedéves előretartás helyett egy hónapra rendelnek előre, sőt, esetenként még ezeket a rendeléseket is módosítgatják. Abban, hogy a Mézes nem tud rugalmasan alkalmazkodni, az igazgató a központi termeléskoordinációra hárította a felelősségét, mondván, hogy az képtelen a már egyszer meghatározott termelési terv átprogramozására. Bírálta a vállalati központban elkülönülten működő marketingfunkciót is, amely ahelyett, hogy közvetlen információt szerezne a vásárlóktól, költséges tévéreklámokra és gyermekek számára rendezett kóstolókra költi el a pénzt – véleménye szerint vaktában. Kovács azt is megtudta, hogy az értékesítési osztályon szinte kizárólag középfokú végzettséggel rendelkező hölgyek dolgoznak (kb. harmincan); feladatuk a telefonon érkező nagykereskedelmi megrendelések pontos szabályok szerinti rögzítése, összesítése és továbbítása.

A termelési igazgató volt Kovács következő partnere, aki az értékesítési igazgatónak a központi termeléskoordináció merevségére vonatkozó vádjára a következőképpen reagált: alapvetően a gyárak a hibásak, mert jó előre „bespájzolnak” bizonyos ízesítőkből és csomagolóanyagokból, és ezt követően már szinte lehetetlen termelési tervet változtatni. Mindehhez tudni kell, hogy a Mézes gyárai (összesen három, egy a fővárosban és kettő vidéken) egy jó ideje kvázi költségközpontokként működnek, és a költségekért való felelősség elvének érvényesítése érdekében a beszerzési funkciót a gyárakhoz telepítették. A gyáraknak tehát az az érdeke, hogy előre nagy mennyiségben – és így jelentős árengedménnyel – vásároljanak szállítóiktól, ez viszont kizár minden későbbi termelési tervmódosítást. Másrészt az is tény, hogy a gyárvezetés a teljes foglalkoztatásban érdekelt, és a termelési igazgató szerint még akkor is a termelés fenntartását erőlteti, ha nincs megrendelésre remény: ez magyarázza az eladhatatlan készletek felhalmozódását. A termelési igazgató tett egy megjegyzést a kutatás-fejlesztésre (K+F) is, nevezetesen, hogy a termékfejlesztés során sokszor nem veszik figyelembe a technológiai kivitelezhetőséget, és ebből már eddig is jelentős károk származtak. Saját szervezeti egységét illetően az igazgató megemlítette, hogy létszámában negyedére csökkent az elmúlt egy évben, de a megmaradt kevés számú műszaki szakemberre feltétlenül szükség van, mert bár a termelés operatív irányítása teljes mértékben decentralizált, azért időnként a gyárvezetés körmére kell nézni.

A beruházási igazgató – aki ideiglenesen, a beruházások szünetelése miatt a kis létszámú központi épületfenntartó-karbantartó szervezet irányításával volt megbízva – egészen másképp látta az értékesítési problémát. Szerinte a bajok hátterében kapacitásproblémák állnak, és emlékeztette Kovácsot arra, hogy a 2. számú gyár bővítése már régóta esedékes. A korábbi beruházásokért való felelősséget azzal hárította el, hogy az akkori vállalatvezetés a befogadó épület elkészülte után az előirányzott összeg túllépése miatt úgy próbált meg takarékoskodni, hogy a tervekkel szemben végül egy keleti importból származó gépsor megvétele mellett döntött. Ezt a gépsort azonban minőségi problémák miatt soha nem sikerült beüzemelni.

A marketingigazgató egy fiatal, ambiciózus és szakirányú végzettséggel rendelkező hölgy nagyon kellemes benyomást tett Kovácsra, ugyanakkor – a többiekhez hasonlóan – ő is tele volt panasszal. Mindenekelőtt a K+F igazgatóságot bírálta, amely szerinte a meglévő termékek formájának és csomagolásának öncélú újratervezésével foglalkozik, illetve olyan élelmiszeripari alapkutatásokat végez, amelyek legfeljebb a tudományos publikációk és nem a vállalati nyereség növelését eredményezik. Véleménye szerint a K+F-nek középtávon hasznosítható originális termékötletekkel kellene előállnia a marketing iránymutatásának megfelelően. Példaként a diabetikus termékeket említette, amelyre külföldi kereslet is lenne, de a vállalat még az első lépéseket sem tette meg ebbe az irányba. A hölgy az értékesítést bürokratizmusa, a gazdasági igazgatóságot a komplex marketingkampányokkal szemben tanúsított szűkmarkúsága miatt támadta. Kovács azt is megtudta, hogy a néhány fős marketingegység fiatal, öltözködésüket tekintve extravagáns munkatársai sajátos szubkultúrát jelentenek a vállalaton belül.

A kutatás-fejlesztési igazgatóval való konzultáció egy félig megoldott rejtélyként maradt meg Kovács számára. Bár titkárnője előzetesen figyelmeztette őt az igazgató úr közismert szórakozottságára, Kovács azért mégsem gondolta volna, hogy majd fél órával később érkezik a megbeszélt találkozóra. A K+F igazgató mentegetőzés helyett arról kezdett áradozni, hogy az Egyesült Államokban 12-féle mesterséges ízesítőszer felhasználásával megalkották a tej, kakaópor és cukor nélküli csokoládét, amelynek ugyan még kicsit szokatlan az íze, de mindenképpen ez a jövő útja. Kovácsnak végül annyit sikerült leszűrnie a találkozóból, hogy a K+F igazgatóságon meglehetősen szabadon folynak a dolgok, nincs igazán erős vezetés és az a zsargon, amit a kutatók használnak, illetve az a gondolatvilág, amelyben élnek, nem tesz túl jót a társfunkcionális egységekkel való kommunikációnak.

A gazdasági vezető látogatása ezek után üdítő színfoltnak számított, bár Kovácsot igazából ő sem vidította fel. Elmondta, hogy szerinte mind a marketing, mind a K+F rendkívüli módon túlköltekezik, és ráadásul számára ez is csak az év végén derült ki. Olyan időkben, amikor a cég a fizetésképtelenség szélén táncol, szerinte megengedhetetlen az ilyen magatartás. Saját szervezeti egységével kapcsolatban pedig hozzátette, hogy rendkívül komoly gondjai vannak, mert az események utólagos rögzítésére hivatott számviteli osztályt, a napi likviditási gondok kivédését szinte pánikszerűen, de az utóbbi időben egyre fifikásabban végző kis létszámú pénzügyi csoportot, valamint a kutató-fejlesztőknél is nagyobb csodabogaraknak számító számítástechnikai apparátust kell összefognia.

Kovács úgy gondolta, hogy ezek után a dolgokat már nem lehet tovább fokozni, de ismét csalódnia kellett: ugyanis a gyárvezetőkkel folytatott megbeszélés hozta számára a legkevesebb eredményt. Tudniillik az történt, hogy amíg korábbi partnerei legalább őszintén elmondták mi a bajuk, a gyárigazgatók – Kovács gyanúja szerint – megpróbáltak tudatosan eltitkolni bizonyos dolgokat. Kovács ugyanakkor hallomásból tudta, hogy a gyárigazgatók saját terepükön igazi kiskirályoknak számítanak, és a gyárakban példás rend uralkodik.