Magyarországon a pálinkának, azaz a gyümölcspárlat készítésének évszázados hagyománya van. Maga az elnevezés 1650 körül jelent meg nyelvünkben, és indul el a siker útján. A XX. század első felére már nemzetközileg is ismertek voltak a magyar gyümölcspárlatok, és kismértékben, de megkezdődött az exportjuk is. A második világháború után azonban a tömegtermelés korszaka következett, jelentős mennyiségben szállítottunk háborús jóvátételként pálinkát a Szovjetunióba. A mennyiségi kényszer következtében a pálinka ideiglenesen elvesztette eredeti jelentését, s az aromával ízesített kommersz italok nagy tömegben, olcsó áron pálinkaként kerültek belföldi forgalomba. A pálinka és a minőségi pálinka fogalma az 1980-as években jelent meg újra a városi emberek számára is (faluhelyen mindig is főztek finom, eredeti gyümölcspálinkát, „házipálinkának” nevezve). Három fontos, és széles körben ismert pálinka volt kapható. A leginkább kommersz pálinka a „feketecímkés cseresznyepálinka” volt, ami az 1970-es évektől valamivel jobb minőségével kirítt a többi égetett szeszes ital közül (és a nem feketecimkés cseresznyepálinkák közül). A Vilmos – vilmoskörtéből, illetve aromából készített égetett szesz az 1980-as évek sikerterméke volt. Mindeközben a többi pálinkához képest sokkal jobban brandingelve kapható volt a Kecskeméti fütyülős barackpálinka, ami a turistáknak, illetve a módosabb rétegeknek pozicionált, minőségi égetett szesz volt, s megközelítette a mai pálinkák színvonalát, és az ára is magasabb volt az átlagnál. A falusi pálinkákkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy minőségük még akkor sem érte el a mai pálinkákét, ha gyümölcsből készültek, mivel a szokás általában az volt, hogy a lehullott, kissé már rohadt gyümölcsöket szívesen tettek a cefrébe. A pálinka alapanyagának, az erjesztett gyümölcsök kezelésének nem voltak szigorú szabályai, hagyományokon alapultak.