Von Hagen és Harden (1996:7–11) ma már klasszikusnak számító modelljében azt vizsgálta, hogy miként változik a kormányzat kiadási igénye, ha a közösségi javak fogyasztásának mértékéről (illetve ezzel összefüggésben a felosztható bevételekről) növekvő számú érdekcsoport dönt. A modellben a szerzőpáros a költségvetést feladatcsoportokra (kiadási tételekre) bontja fel és ezek mindegyikéhez kiadási célt rendel. Ezáltal felállítható a kormányzat preferenciafüggvénye a pénzforrások felosztásáról. A kormányzati preferencia államháztartási egyensúlyra gyakorolt hatását az határozza meg, hogy az ún. „kiadási” vagy „költekező” tárcák irányítói milyen mértékű döntési szabadságot élveznek a kiadások növelésében, milyen erős a pénzügyminiszter alkupozíciója a „kiadási” tárcákkal szemben, illetve a kormány mennyire próbálja saját választói adóterhét könnyíteni. Fontos továbbá a kormányt támogató pártok kiadásokra vonatkozó preferenciája, illetve hajlandóságuk az alkukra. A modellben a miniszterek mindegyike csak a saját területén gondolkozik a tervezett és tényleges kiadások közötti különbözet csökkentésében (vagy másként: a tényleges kiadások maximalizálásában). Utóbbi tény von Hagen és Harden (1996) szerint azonban új értelmet is ad a kiadásoknak. A minisztériumokhoz rendelt pénzek volumene befolyási és presztízskérdés a miniszterek – és koalíció esetén a mögöttük álló párt – számára, ezért igyekeznek ezt növelni. A miniszterek (és az őket delegáló pártok) a pótlólagos költekezésnek azonban csak azon adóterheit veszik figyelembe, amely szakterületük választóit érinti. Az egyes miniszterek ugyanis abban érdekeltek, hogy minél nagyobb kiadási előirányzatot szerezzenek saját tárcájuk feladatainak ellátásához – mindezt természetesen úgy, hogy az őket delegáló párt szavazóira ez minél kevesebb adóterhet rójon. Az elkölthető minisztériumi pénzkeret mutatja valójában meg a miniszter és a mögötte álló, őt delegáló párt tényleges befolyását.