A legerőteljesebb kínai–orosz rivalizálás a térség (elsősorban Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán) energetikai kincsei fölött zajlik. Kínának saját belső fogyasztása kielégítése érdekében van szüksége ezekre az erőforrásokra, míg Oroszország belső és külső piacai igényeinek együttesen jelentkező mennyiségi vonzatai miatt szorulna rá a közép-ázsiai energiahordozókra. Egészen a közelmúltig az érdeklődést csak fokozta, hogy ezekből az országokból olcsóbban lehetett szénhidrogéneket vásárolni. Konkrétan például a kazah vagy türkmén gáz ára lényegesen alacsonyabb volt, mint az oroszé. Az orosz vonakodáson túl ez a tény is állt a kínai–orosz gázkapcsolatok lassú előrehaladása mögött: Kína Közép-Ázsiából olcsóbban remélt földgázhoz jutni. Ráadásul Közép-Ázsiában stabil befektetésekre számíthatott, amelyet egyfajta politikai szövetség kialakításával egészíthet ki. Kína az elmúlt mintegy másfél évtizedben a kazah, üzbég és türkmén energiaszektorban egyaránt fontos befektetéseket eszközölt, és aktív szerepet vállal a vezetékrendszer kiépítése terén is. Igaz, a legnagyobb falatokról, például az ígéretes tartalékokat feltáró Kazahsztánban, lemaradt nyugati – és orosz – riválisai mögé kényszerülve. Bár Kína a közép-ázsiai térség energetikai szektorában egyértelműen későn jövőnek számít, egyre határozottabban jelenik meg ezekben az országokban, a még meglévő réseket keresve. Kína leginkább másodlagos jelentőségű mezők vásárlójaként tudott fellépni, illetve olyan országokban – például Üzbegisztánban – jelent meg, amelyek befektetési klímája a nyugatiak számára kevésbé kedvező, s emiatt egyelőre mérsékeltebben vannak jelen. Mindezen törekvéseket a kínai állam hathatósan – pénzügyileg – is támogatja.