Kétség sem fér hozzá, hogy a racionális várakozások elmélete, illetve az azt kidolgozó újklasszikus makroökonómia sok fejtörést okozott a közgazdászoknak, s úgy tűnik, az elmélet helye mind a mai napig nem került megnyugtató módon tisztázásra. Annak ellenére (vagy inkább azzal együtt), hogy a racionális várakozások elmélete a folyamatos piacmegtisztulás paradigmájával kiegészülve az aktivista gazdaság- és monetáris politika eleve elrendelt kudarcát hirdeti,36 az elmélet szerves módon beépült a mai, modernnek nevezett politikai ajánlásokba (gondoljunk csak Finn E. Kydland és Edward C. Prescott Nobel-díjjal jutalmazott téziseire). Logikailag világosan levezethető, hogy a racionális várakozások elmélete (illetve annak teljesülése) meghatározó fontosságú az inflációs célkövetési rendszerek hatásmechanizmusának magyarázatához (vö. Harasztosi 2004) – legalábbis belátható, hogy teljesül a Muth által felvetett kritérium, amely szerint a releváns elmélet és a gazdasági szereplők várakozásai egybeesnek, még ha a működés ténye – ahogy látni fogjuk – a muthi definícióból nem is következik. S mégis, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy terjedelmes lyuk tátong közgazdasági tudásunk szövetén. A maga nyers formájában a racionális várakozások elmélete nem vet számot a költségek hatásával (vö. Erdős 1998: 45), az infláció a klasszikus szövegek szerint már kizárólag a várakozásoktól függ. A várakozások racionalitására a jegybanki politika is számít – ugyanakkor a jegybanki inflációs modellek az árak alakulását teljes egészében a költségekből vezetik le (ezen a téren az egyik legfontosabb eredményhez lásd Várpalotai 2003). Ha az árak magyarázatához (ökonometriai szempontból) elegendőek a költségek (vagyis a keynesi alapok meghaladása – legalábbis ezen a téren – gyakorlatilag szükségtelen), akkor az egyre szélesebb körben hivatkozott várakozások hol jutnak szerephez? E kérdés megnyugtató megválaszolásához mai tudásunk bizonyosan hiányos.