A közhasznú alapok jellemzően karitatív, legtöbbször kulturális, egyházi vagy oktatási célból gyűjtött befizetéseket kezelnek – Reilly és Brown (2000) meghatározása szerint. A szervezet gazdálkodási jellemvonása tehát a befizetések folyamatos fogadása, a folyó működési kiadások finanszírozása és a fel nem használt összegek legalább inflációkövető befektetése a jövőbeni várható jogosultságok fedezetére. A befektetésre jutó összegek tehát leginkább attól függenek, hogy az alap vezető testülete mennyire „adakozó”, illetve mennyire kockázatvállaló: ha igen, s bíznak az általuk felvállalt bátrabb befektetési politika eredményességében, akkor jelentősebb évi támogatási kifizetéseket hagynak jóvá. Ha inkább kockázatkerülők a vezetők, akkor a folyó támogatások is szűkebb korlátok közé kerülnek, hiszen egy konzervatívabb befektetési politika nem feltétlenül kecsegtet jelentős vagyonnövekedéssel, vagyis a jelenlegi kifizetések későbbi pótlásával. A két alapvető megközelítés közötti választás, illetve hogy melyikhez hasonlatosabb az adott alap működése, meghatározza a befektetési politika tartalmát. A legtöbb közhasznú alap teljes hozamstratégiát követ Maginn és Tuttle (1990) leírása szerint, ami egyszerre veszi figyelembe a folyó befektetési bevételeket (kamat, osztalék stb.) és a tőkenyereséget (árfolyamnyereség). A megcélzott hozamszintnek fedeznie kell tehát a folyó kifizetéseket (spending rate) és az inflációt. A likviditási szempont kisebb jelentőséggel bír a befektetési összetétel meghatározásában, hiszen mind a működésre felhasznált minimális összegek, mind a támogatásra kiosztott összegek jól előre jelezhetők, alapvetően belső tényezőktől függenek. A folyamatos likviditás biztosításán túl egy kisebb vésztartalék képzése szokott történni. A közcélú alapok állami szabályozás alatt működnek. Előfordul, hogy a befektetési politika összeállításában szociális, vallási vagy helyi közösségi szempontok is szerepet játszanak.