Nagyon sok alap előír minimális befektetési összeget, aminek a megléte szükséges az alaphoz történő csatlakozáshoz. Bizonyos esetekben ezt jogszabály írja elő, míg máshol, amikor ilyen jogszabályi előírás nincs és egyébként egy minimumösszeget nem is engednek az alapot kezelők által előírni, ennek az összegnek a meghatározása indirekt módon történik: egy bizonyos összegig feltűnően kedvezőtlen költségstruktúrát alkalmaznak, ami jelzésértékű a potenciális befektetők felé. Vannak esetek, amikor ez a minimálisan elvárt befektetési összeg a kockázatosabb befektetésektől próbálja távol tartani a „szegényebb” és vélhetően alacsonyabb pénzügyi ismeretekkel és kockázatvállalási étvággyal rendelkező befektetőket. (Azt is meg kell viszont jegyezni, hogy a pénzügyi vagyoni gazdagság nem feltétlenül jár mindig együtt a pénzügyi ismeretek gazdagságával.) Ha valaki a pénzét egy alapba fekteti, akkor a befizetései lehetnek egyösszegűek vagy rendszeresek. Elsősorban a lakossági alapokra jellemző, hogy általában rendszeres befizetésekre rendelkeznek be, hiszen a befektetésre szánt összeg folyamatosan gyűlik össze. Ennek azonban az a hátránya, hogy a fajlagos költségek lesznek nagyok. Ezt kezelendő azt szokták mondani a kisbefektetőknek, hogy mivel folyamatos befizetések során emelkedő piacon egyre kevesebb egységet, míg csökkenő piacon egyre több egységet lehet vásárolni, alacsonyabb egy egységre jutó portfólió-átlagköltség adódik, s olcsóbban vásárol, mint az átlag egységár ugyanebben az időszakban (ún. cost-average hatás). A költségeket természetesen a befektetési időhorizont is befolyásolja. Általában részvénybefektetések esetén 5, kötvényeknél 3, pénzpiaci befektetéseknél pedig 1 év minimum befektetési időhorizontot ajánlanak a tanácsadók. Természetesen a konkrét esetben ezektől teljesen különböző időtáv is adódhat.