A nyolcvanas évek legvégén kezdődött magyar kapitalizálódással párhuzamosan tehát a lízingpiac is kifejlődött. A magyar piacgazdasági átmenetnek ez fontos velejárója. A gombamód szaporodó kis- és középvállalkozások külső finanszírozási forrásokra vártak, hiszen a tervgazdasági rendszerben a belső tőkeakkumuláció elmaradt. A pénzintézetek azonban óvatosak voltak a piaci múlttal nem rendelkező cégekkel szemben. A kezdő vállalkozások elsősorban 3–4 éves futamidejű hitelek iránt támasztottak keresletet, a bankok azonban a magas infláció és kockázat miatt az éven belüli kihelyezéseket preferálták. A minimális, egymillió forintos tőkével induló lízingcégek azonban szívesen átvették ezt a finanszírozói kockázatot. Sőt a bankok többsége nem szívesen foglalkozott – illetve foglalkozik ma sem – a kisvállalkozások finanszírozásával, míg az erre szakosodott lízingcégek igen. A bankok így a lízingcégeknek nyújtanak hitelt, amelyek megvásárolják a kiszemelt ingóságot vagy ingatlant, majd használatba adják a lízingbe vevőnek, akiktől részletekben szedik be a hitelt. A lízingcég „áttétel” közbeiktatása bár jelentősen drágította a lízingfinanszírozási konstrukciót, Magyarországon még ma is az egyik legkedveltebb finanszírozási forma. Megfigyelhető azonban az 1990-es évek végére, hogy a lízingcégek a lízingbe adással mint üzleti konstrukcióval foglalkozó bankok körül tömörültek, illetve a pénzintézetek hoztak létre kimondottan erre a konstrukcióra leányvállalatokat, vagy az autókereskedő cégek alapítottak lízingtársaságokat.