Az 1970-es évek első és második olajválságát követő évtizedekben a pénzügyi folyamatok irányítása a világ számos országában kikerült a nemzeti kormányok ellenőrzése alól. A kormányzati pénzügyi politikák és az alájuk vagy melléjük rendelt jegybanki monetáris politikák elveszítették pénzpiaci szabályozó eszközeik jelentős részét. Ezt követően a nemzetközi pénzügyi aggregátumok váltak a nemzeti pénzpolitikák kezdetben legfőbb minősítőivé, majd az ezredfordulóra már irányítóivá és ellenőrzőivé. Szerte a világban a nemzeti államháztartási pénzügyi mérlegek tartós és növekvő mértékű hiánya jelentősen felértékelte a nemzetközivé vált pénzintézetek irányukba megnyilvánuló hitelbiztosító monopóliumát. A nemzeti államháztartási deficitek hitelezésében, egyúttal az államháztartások vitelének fenntartásában a nemzetközi pénzintézetek magántulajdonosi pozíciókban lévő befektetői szerte a világban megkerülhetetlenekké váltak. A világgazdasági folyamatokban a nemzetközi tőkeáramlás szerepének előtérbe kerülése, vagyis a pénz szférájának a gazdaság reálszférájától való elszakadása, majd fölébe kerekedése új típusú pénzügyi orientációt hozott. A nemzetközi gazdasági reálfolyamatok volumene az 1990-es évek közepén csak az 5%-át adta a nemzetközi devizakereskedelemnek. Ez az arány az ezredfordulóra a becslések szerint a felére csökkent. Az állami pénzügyek, a nemzeti kormányok elveszítették a gazdasági és pénzügyi folyamatok önálló alakítására évszázadok óta alkalmazott technikáikat és módszereiket.