Az aranyalapú kötött devizagazdálkodás pénzrendszerek megszűnése után gyakran alkalmazott megoldás. A fizetési mérleg krónikus egyensúlytalansága és/vagy rendkívüli gazdasági helyzetek esetén célszerű alkalmazása. Az I. világháború alatt és után, majd az 1929–1933-as Nagy Válság idején és az azt követő időszakban az európai országok sora folyamodott e gazdaságpolitikai eszközhöz. Az államszocialista gazdaságok tervgazdálkodási rendszereiben is ez a megoldás működött. Általában elmondható, hogy a fejletlen, vagy a gazdasági fejlődést különböző tervezési és más nem piaci koordináción alapuló intézményi megoldásokkal serkentő rendszerekben ezt a megoldást előszeretettel alkalmazzák. A kötött devizagazdálkodás ugyanis a központi kontroll mellett alkalmas az adott gazdaság belső piacának védelmére, gazdaságszerkezeti preferenciák közvetítésére. Kiemelkedő a devizahatóság szerepe, amely az ország valutájának egyetlen legális átváltója. A devizahatóság az ország törvényes fizetőeszközének egyetlen kínálója, illetve a külföldi fizetőeszközök egyetlen vásárlója, így az adott valuta esetében a piac monopolisztikus szereplője. A gazdaság többi szereplője számára a devizahatóság külön engedélyezi a külföldi fizetőeszközhöz jutást, adagolhatja a külföldi fizetőeszközt, illetve kötelezi a szereplőket az általuk birtokolt valuta adott áron történő beszolgáltatására. A hatóság határozza meg az átváltási árfolyamot. Ez ilyen körülmények között lehet fix, mozgó, egységes vagy többes árfolyam. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a különböző típusú ügyletekre (külkereskedelem, turizmus, transzferek stb.) különböző árfolyamokat alkalmaz a devizahatóság. A többes árfolyam szélsőséges esetekben, például a tervgazdálkodás tervutasításos modelljénél úgy is megvalósulhat, hogy iparágakra külön-külön árfolyamokat állapítottak meg. Ezek az árfolyamok lényegében elszámolási eszközként funkcionáltak, a piac jelzéseit közvetíteni nem voltak képesek. A kötött devizagazdálkodás természetes jelensége a fekete és a „szürke” piac, illetve az ezeken érvényesülő árfolyamok. Ebben a rendszerben a konvertibilitás alacsonyabb fokozatai érvényesülnek. A külgazdasági kapcsolatokban és elszámolásokban jelentős szerepet töltöttek be az ellenüzletek. Az ellenüzletek fajtái a külkereskedelmi barter, a kompenzációs ügylet, az ellenvásárlás, az offset. A barter esetében mindkét fél számára szükséges áruk cseréje történik. Ennek hátrányait láttuk már a pénz kialakulását bemutató részben. A kompenzációs ügylet esetében a pénzt részben vagy egészben szélesebb körben piacképes áru (pl. kőolaj) helyettesíti. Ebben az ügyletben a szállító (exportőr) olyan árut fogad el fizetés fejében, amelyre nincs szüksége (kompenzációs áru), de amelyet tovább tud adni (reexport). Az ellenvásárlás olyan ügylet, ahol az exportőr kötelezi magát arra, hogy az általa szállított áru ellenértéke egy részéért az importőrtől vásárol. Az offset már kooperációt feltételező ügylet. Ebben az esetben a nagy értékű, összetett javak (pl. gyártóberendezések, tengeri hajók stb.) exportőre azt vállalja, hogy a vásárlótól elfogadja fizetés fejében bizonyos speciális alkatrészek beszállítását.