Karl Marx felfogása ebbe a második csoportba sorolható. De tegyük rögtön hozzá, hogy ezt a koordinációs problémát ő hangsúlyozottan osztályérdekekkel megtöltve konkretizálta. Idézzük most fel a 4. fejezetben bemutatott kétszektoros modellt, amelyben a tőke- és a fogyasztási javak termelése elkülönül, és a gazdasági koordináció lényegét éppen a két szektor kiegyensúlyozott arányának fennmaradása jelenti. Ebben a keretrendszerben gondolkodva, mivel a profitérdek és a konkurencia állandó és egyre növekvő felhalmozásra készteti a tőkéseket, Marx szerint a termelési eszközöket (tőkejavakat) előállító I. szektor rendre gyorsabban fog nőni, mint a fogyasztási javakat gyártó II. szektor. Ez viszont szükségképpen vezet aránytalanságokhoz, mert a termelési eszközök növekedése végül a II. szektorba is átgyűrűzik, hiszen az eszközök átadják az értéküket a termelés során. Mivel az érték csak a fogyasztás révén semmisül meg, ezért a fogyasztásban kell realizálódnia, tehát fogyasztásra kell kerülnie. De a növekvő profit és a magas felhalmozási igény nem teszi lehetővé, hogy a fogyasztási javak iránti kereslet lépést tartson a II. szektor termelésével. Így szükségképpen alakul ki túltermelés ebben a szektorban, amely aztán átterjed az I. szektorra is, elindítva ezzel a lefelé irányuló kumulatív folyamatot.