Mielőtt belefognánk a racionális viselkedés érvényesülésének értékelésébe, érdemes egy módszertani kitérőt tenni. Gyakori érvelés ugyanis a főirányú (neoklasszikus– újklasszikus) közgazdászoktól, miszerint az mindig is nyilvánvaló volt, hogy a racionalitási hipotézis betű szerint sohasem érvényesül pontosan, sőt még csak közelítőleg sem. De erre nincs is szükség, mert a racionális viselkedés csak egy alapfeltevés, amely hatékonyan mozdítja elő(:::a:::) közgazdasági vizsgálatok eredményességét. Alkalmazásával sokkal egyszerűbb, áttekinthetőbb és matematikailag jól kezelhető struktúrákat kapunk. Ebben az értelmezésben a homo oeconomicus, a racionálisan viselkedő gazdasági szereplő egy ideáltipikus fogalom, amely a maga tiszta formájában nem létezik a valóságban, és amelynek érvényességét empirikusan nem ítélhetjük meg. Pusztán mint megismerési eszköz jön számításba, viszonyítási alap, amelynek segítségével a valóságos gazdasági viszonyok értékelhetők, időben és térben összevethetőkké válnak.6 Ha elfogadjuk a racionális viselkedésnek ezt a fajta értelmezését, akkor a következő három kérdés merül fel: (1.) mennyire tekinthető megalapozottnak a kialakított ideáltípus, (2.) az ideáltípus tisztán leíró jellegű vagy van normatív jellege is, (3.) az ideáltípus és a valóság eltérése miként mérhető?