Molnár Lacival 1997 szeptemberében találkoztam először Dornbirnban, az őszi vásáron. A magyar stand kiállítója volt ő is, csakúgy, mint a Magyar Turizmus Rt. bécsi képviseleteként mi. Molnár Laciék pici, négy négyzetméteres standot béreltek. Nem is igen volt szükségük a stand mélységére, hiszen árujuk egy mindössze 20 cm-es, holdjáróhoz hasonlítható műanyag szerszám volt, az Apollos kézi masszírozó 16 kis kerékkel és felül fogantyúval. Volt egy még kisebb változata, 10 cm-es méretben nyolc kerékkel. Ezekkel a szerszámokkal nagyon kellemes érzetet lehetett avatott kezeknek előidézni a testen, vállon, háton, karon, lábon végiggurigázva. Laci és két nagyon csinos hölgy munkatársa a stand előtti folyosón várták az (óvatlanul) arra sétáló vásárlátogatókat, s hozzájuk lépve elkezdték a hátukat, vállukat a masszírozóval dögönyözni. Persze a masszírozás indításával egyidejűleg kedvesen beszéltek is a (majd mindig) meglepett célszemélyhez, előre betanult mondatokkal ecsetelve a szerszám kézenfekvő előnyeit a vérkeringés frissítésére, a fáradtság legyőzésére stb. Laci kezdetben pont annyit tudott németül, amennyit az ilyen felvezető beszélgetésnél mondani kellett, ezt aztán segítségünkkel minden további vásáron csiszolta, gazdagította. A lányok főiskolai tanulmányaik mellett végezték a többnyire hétvégekre eső vásári munkájukat. Ők nagyon jól beszéltek németül, s igyekeztek megfelelni bizony roppant nehéz és hálátlan feladatuknak. Rikkancs múltam minden emócióját átélhettem, ahogyan sziszifuszi meggyőző munkájukat végezték, vállalva, hogy tíz esetből kilencszer visszautasításban van részük, s száz masszírozott személyből legfeljebb egy vásárol tőlük. Nehéz kenyér volt a masszírozót eladni.