A szállodapiac fejlődésével – elsősorban az Egyesült Államokban az XX. század közepén – kialakultak olyan szállodavállalatok, amelyek hotelek működtetésére szakosodtak. Az általuk üzemeltetett szállodák különféle üzleti kapcsolatok révén kerültek irányításuk alá. Egyes esetekben a befektetők a szállodákat bankkölcsönökből fejlesztve különböző okok miatt – ami lehetett a kedvezőtlen gazdasági környezet, vagy éppen a nem hozzáértő vezetés – nem bírták fizetni hiteleiket, s a hotel a bank tulajdonába ment át. A bank – miután a szállodák működtetése nem szakterülete – üzemeltetőt keresett, s így szerződött egy erre szakosodott vállalattal. Más esetekben különféle pénzintézetek, ingatlan befektetési alapok, biztosítóintézetek stb. az ügyfeleik pénzét ingatlanokba, s azon belül szállodák fejlesztésébe invesztálták. A befektetett tőke minél jobb hozamának, tartósan megfelelő kezelésének érdekében olyan üzleti partnereket kerestek, amelyeknek a szükséges magas szintű „know how” mellett volt hosszú gyakorlata, piacismerete, jó hírneve, és megfelelő, az országot, vagy az egész világot átfogó értékesítési hálózata, továbbá rendelkeztek a szükséges szakemberekkel is. Így egy új típusú együttműködési forma alakult ki, nevezetesen a hotelek üzemeltetése menedzsment-szerződés alapján. Ez annyit jelent, hogy a hotel tulajdonosa átadja ingatlanát általában teljesen berendezett, minden szükséges felszereléssel ellátott formában üzemeltetésre. Az üzemeltető pedig a munkájáért, teljesítményéért díjazásban részesül. A díjak részben kapcsolódnak a forgalomhoz, általában annak 1-5%-t is elérve, részben pedig a szálloda GOP-jához, azaz a jövedelmező tevékenységben érdekeltté teszik az üzemeltetőt. A szálloda nyeresége – az üzemeltetési költségek és az ún. menedzsment díjak kifizetése után – képezi a tulajdonos hasznát. A tulajdonos szerepe passzív, a hotel napi üzemeltetésével kapcsolatos feladatokba nincs beleszólása (a szerződés által meghatározott kérdésekben és ügyekben nyilváníthat véleményt).