A Szaharától délre fekvő Afrika sohasem volt a világgazdaságba szervesen integrálódott kontinens. Ma sem az. Az általános vélekedés szerint ezért alapvetően a Szahara kiszáradása a felelős. Ugyanakkor Afrika soha nem volt hermetikusan elzárva az Óvilág többi részétől. Először a „tevék forradalma”, majd az ázsiai, kis késéssel az európai hajózás biztosította a gazdasági kapcsolatok folyamatosságát. Ez azonban az utóbbi fél évezredben nem igazán szolgálta a kontinens érdekeit. Először a rabszolga-kereskedelem, majd a 19. században kiteljesedett gyarmatosítás révén Afrika alárendelt szerepre kárhoztatott. A 20. század második felében a gyors dekolonizáció annak az ígéretét is hordozta, hogy a politikai emancipáció végre a gazdasági emancipációt is biztosítani fogja, akár egy emberöltőn belül. Ez a várakozás azonban nem teljesült, éppen ellenkezőleg, a kontinens gazdasága még egykori önmagához képest is visszamaradt, világgazdasági pozíciói pedig újra a 19. századot idézték. Annál is szembetűnőbb volt ez a sikertelenség, mivel a többi kontinens, különösen Ázsia, sokat javított örökölt pozícióin, így Afrika elkezdett „lecsúszni a világtérképről”. Még rosszabbra fordult a kontinens sorsa a hidegháború elmúltával, amikor a korábban kitartott diktatúrák jelentőségüket vesztették, támogatásuk drasztikusan lecsökkent. A korábban elfojtott konfliktusok a külső befolyás és érdeklődés csökkenésével eszkalálódtak, véres zavargások, polgárháborúk robbantak ki. A hadurak országhatárokat nem ismerő fosztogatásai és a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő menekültek révén pedig egész régiók destabilizálódtak. Fordulatot az új évezred legelső évei hoztak. Sok afrikai ország rendezni tudta belső konfliktusait, a „diktátorok klubjának” tartott Afrikai Egységszervezet helyébe az Afrikai Unió lépett, amely részben feladta a belügyekbe történő be nem avatkozás sikertelen gyakorlatát. Ezzel párhuzamosan az ekkorra már megerősödött kínai, majd sorban a többi feltörekvő gazdaság elkezdte felszívni Afrikai nyersanyagait, mindenekelőtt bányászati termékeit. Megkezdődött a „második versenyfutás” Afrikáért. Talán ismét túlzottak voltak azok a várakozások, amelyek azt jósolták, hogy a nyersanyagboom ki fogja kényszeríteni a modernizációt, s a kontinensek közül utolsónak Afrika országai is fogyasztói társadalmakká válnak. A gazdasági növekedés ehhez adott volt, Afrika mutatóit csak Ázsia múlta felül. A szakértők egy része már arról cikkezett, hogy az új évszázad Afrika évszázada lesz. A „nyersanyagátok” azonban ismét visszaütött, a világgazdaság lassulása a nyersanyagok iránti igényt visszavetette, azok ára a korábbinál jóval alacsonyabb lett. Ez nagyon sok afrikai ország számára okoz ma is problémát. Kiderült ugyanakkor, hogy Afrika nem követi szorosan a világ többi részének trendjeit, a gazdaságot is meghatározó demográfiai mutatói például a várttól eltérően alakulnak, míg északon és délen a népesség robbanásszerű növekedése visszalassult, Afrika közepén továbbra is generációnként megduplázódik a lakosság száma. Ez átírja a mostanában lábra kapott pozitív várakozásokat, hiszen az oktatás, az egészségügy vagy a foglalkoztatás egy ilyen forgatókönyv mellett megoldhatatlan feladatokkal szembesül.