Az előző alfejezetben megmutattuk, hogy a fenotípusos változatosság komponensekre bontható, s példát mutattunk arra, hogy a genetikai komponens nagysága keresztezési vizsgálatokban hogyan határozható meg. Egy mennyiségi tulajdonság örökölhetőségéről kétféle értelemben szokás beszélni. A tágabb értelemben vett örökölhetőség a genetikai meghatározottságot méri, s arra vonatkozik, hogy az egyedek tulajdonságai közti különbségek hányad részéért felelős az, hogy számos helyen különböző a genomjuk. A szűkebb értelemben vett örökölhetőség viszont azt mondja meg, hogy a különbségekből mennyi örökíthető át az utódokra. A tágabb értelemben vett örökölhetőség valójában nem jellemzi jól a szó szerint vett örökölhetőséget, mert az allélkombinációkat az ivarsejtképződés során a rekombináció felbontja, s így az egy lokuszon levő allélok, illetve a különböző lokuszok alléljainak interakcióiból adódó dominancia és episztatikus kölcsönhatások nem öröklődnek, az egyes allélok pusztán a saját pozitív vagy negatív hatásaikat viszik tovább az utódokba. Hiába rendelkezik kiváló tulajdonságokkal egy egyed, ha ezeket a tulajdonságokat elsősorban a szerencsés allélkombinációinak köszönheti, utódai messze nem lesznek annyira kiválóak, mint ő. Egy nagyfokú heterozigótasága miatt kiváló egyednek például, bárkivel is kerül párba, homozigóta utódai is lesznek, heterozigóta mivoltát, s az azzal járó előnyöket nem örökítheti. Egy egyed genetikai értékét a tényleges örökölhetőség szempontjából az határozza meg, hogy hány darab + allélt hordoz a tulajdonságra ható lokuszain, hiszen átlagosan ezen allélok felét öröklik az utódai. Ha egy egyednek sok, különböző pártól származó utóda van, s párválasztása nem függ a vizsgált tulajdonságtól, akkor az utódok átlagos fenotípusos értékének eltérése a népesség átlagától (D) a tőle örökölt allélok hatását tükrözi. Mivel az utódok fenotípusos értékét csak felerészben határozza meg az egyik szülő, az egyed additív genetikai értéke (A) kétszerese ennek az eltérésnek, azaz