A direkt eljárások közül klasszikusnak tekinthető a rázótölcséres módszer. A módszer hátránya a nehezen megoldható termosztálás, illetve ebben a rendszerben a fokozottan lipofil, vízben rosszul oldódó vegyületek nem mérhetőek. Jelenleg a legszélesebb körben elfogadott módszer a pH-metriás eljárás. A módszer elve, hogy a mérendő vegyületet először vizes, majd n-oktanol/víz rendszerben potenciometrikusan titráljuk. A megoszlási hányados a két titrálási görbe különbségéből számítható (Avdeef 2003). A módszer előnye, hogy egyetlen mérésből meghatározható a vegyület teljes log D–pH-profilja. Hátránya, hogy a módszer alkalmazhatóságát ebben az esetben is korlátozza a vizsgált vegyület lipofilitása, és áteresztőképessége sem tér el jelentősen az előző módszerétől. A nagyszámú molekula lipofilitásának meghatározásra irányuló törekvések eredményeképpen megjelentek olyan indirekt módszerek, amelyek pontosságukban elmaradnak, de kapacitásukban jelentősen felülmúlják a fenti két módszert. Az általánosan alkalmazott indirekt módszer alapja, hogy a molekulára jellemző kromatográfiás visszatartás/retenció mértéke (log k’ (RR-HPLC), RM (VRK)) függ lipofilitási sajátságuktól. Ennek megfelelően, szerkezetileg hasonló vegyületekkel készített kalibráció segítségével a vizsgálandó vegyület lipofilitása a kromatográfiás megoszlási hányados értékéből kiszámítható. A módszer nagyobb kapacitása mellett további előny, hogy így nem egységes minták, illetve keverékek lipofilitása is mérhető. További lehetőség a lipofilitás jellemzésére a mikroemulziós elektrokinetikus (MEEKC) (Poole és mtsai 2000) és BMC (biopartitioning micellar) (Escuder-Gilabert és mtsai 2004) kromatográfiás módszerek alkalmazása. Utóbbi két rendszerben a vizsgált anyag lipofil sajátságának megfelelően oszlik meg a micellák és a tompító oldat között, amit a kromatográfiás visszatartás (retenció) jellemez.