A II. osztályú antiarrhythmiás hatás a szimpatikus hatás csökkentésének az eredménye. Bizonyítottnak tekinthető ugyanis, hogy a fokozott szimpatikus izgalom a pitvari és kamrai arrhythmiák keletkezését egyaránt elősegíti. Gyakorlati szempontból az ilyen módon ható, fontosabb gyógyszerek szinte kivétel nélkül a β-adrenerg-receptorok kompetitív antagonistái, amelyek közül antiarrhythmiás és antifibrilláns indikációval leggyakrabban a propranololt, a metoprololt, a bisoprololt és az atenololt alkalmazzuk. A β1-receptorok izgatása egy serkentő G-protein (Gs) közvetítésével aktiválja az adenilcikláz-ciklikus adenozinmonofoszfát (cAMP) másodlagos hírvivőrendszert, ami az intracelluláris cAMP-koncentráció növekedéséhez vezet. A cAMP cytosolikus töménységének emelkedése mai ismereteink szerint protein-kináz A-t aktivál és ATP-bontás révén bizonyos ioncsatornák foszforilációjához vezet, ami fokozza az L-típusú Ca2+-áramot (117), az automáciáért felelős, Na+ által közvetített pacemakeráramot (If; 17), és az ún. késői egyenirányító K+-áram (IK) lassú komponensét (IKs) (4, 34). Az elmondottakból következik, hogy a β-adrenoceptorok gátlása ezen ionáramok közvetett modulációjával a szimpatikus idegrendszer tónusának függvényében befolyásolja a szívizomszövet olyan alapvető elektrofiziológiai tulajdonságait mint az automácia, az az ingerületvezetés, a repolarizáció és refrakteritás, valamint a fibrillációhajlam. Példának okáért az antiadrenerg d,l-sotalol (89) és amiodaron (104) nemcsak közvetlen IKr-gátló tulajdonsága (14, 103) révén nyújtja meg a repolarizációt, hanem a cAMP-dependens IKs-áram csökkentése révén az adrenergizgalomra visszavezethető repolarizáció-rövidülést is ellensúlyozza. A β–adrenerg receptorok gátlása ezen felül csökkenti a Ca2+ túltelítődés káros hatását is. E példa arra is rávilágít, hogy az antiarrhythmiás szerek hatásmechanizmusa nemritkán rendkívül komplex, és az ilyen gyógyszerek nem illeszthetők be minden esetben a merev klasszifikációs rendszer(ek)be.