Zárt mellkas mellett sikeres katéteres ablatióról elsőként Scheinmann (3) és Gallagher (4) számolt be egymástól függetlenül 1982-ben. Gyógyszerrezisztens supraventricularis tachycardiás betegeknél végeztek DC-sokkal His-köteg-ablatiót. Scheinmann 1–3 × 500 J energiával 5 betegnél, Gallagher 200–300 J energiával 9 betegből 8-nál ért el tartós AV-blokkot. Az eljárást Magyarországon Polgár és munkatársai alkalmazták először (5). A beavatkozás előtt a jobb kamrába ideiglenes pacemakerelektródát pozicionáltak, majd röntgenátvilágítás mellett intracardialis jelek elvezetésére alkalmas katétert vezettek fel a His-régióba. A beteg bal lapockája alá defibrillátor-lapelektródát helyeztek. A 100–500 J energiájú sokkot rövid intravénás narkózisban adták le a katétervég és a lapelektróda között. A kondenzátor kisütésekor az elektróda és a szívizom között jelentős feszültség- és áramerősség-növekedés jön létre. Amikor az emelkedő feszültségkülönbség hirtelen megszűnik, nagy hő fejlődik, és az elektróda végén gőzbuborék, majd nagynyomású sokkhullám képződik (6). A szívizomsérülés három fő oka: a hőhatás miatt kialakuló koagulációs nekrózis, a nagynyomású sokkhullámok okozta szöveti károsodás és az erős elektromos tér következtében létrejövő membránkárosodás (7). Bár a mellkasnyitáshoz képest valóban kisebb műtéti megterhelést jelentett, a módszernek voltak hátrányai is. A sokkleadás fájdalmas, ezért a beavatkozás csak altatásban volt végezhető. Mivel a szöveti károsodás mértéke nem volt jól dozírozható és precizitása sem volt megfelelő, a szövetruptúra következtében nemritkán mechanikus szövődmények léptek fel. Emellett a létrehozott laesio inhomogenitása miatt maga is aritmogén góccá válhatott. Újabb ablatiós energiaforrások kifejlesztése és a fenti hátrányok miatt a DC-sokkal végzett ablatio széles körben nem tudott elterjedni.