A pitvarfibrilláció ablatiós kezelésének hatékonyságát több tényező miatt nehéz pontosan meghatározni. Az alkalmazott technikák több szempontból változtak az elmúlt években, ez önmagában jelentős hatékonyságbeli különbségeket okozott. Az eredményesség definíciója mind a mai napig nem egységes a szakirodalomban, és igazolására is jelentősen eltérő pontosságú módszereket alkalmaznak. Példaként a szigorúsági paletta egyik végére a beavatkozás utáni napokban loop-recorderrel azonosított, maximum 1 percig tartó és tünetmentes pitvarfibrilláció kerülhetne, míg a másik végletet akár a beavatkozás után maximum 1 évvel még meglévő tünetes és/vagy tartós, és a továbbiakban legfeljebb már csak ennél enyhébb formája miatt rejtett, de mégiscsak meglévő pitvarfibrilláció is jelentheti. Bizonyos trendek azonban egyértelműen azonosíthatók. Szinte minden vizsgálat eredménye megegyezik abban, hogy a korai (2–3 hónap) beavatkozás utáni időszak magas, 35–50%-os pitvarfibrillációs megjelenéssel jár, ami szignifikánsan csökken a későbbiekben (24). Az ennél akár hosszabb, féléves időszakban még jelenlévő flattern pedig szintén nem prediktív a hosszútávú sikertelenségre (25). Megfordítva pedig az jellemző, hogy csak nagyon kevés (2–3%) azoknak a betegeknek az aránya, akiknél úgy jelenik meg fél/egy év után pitvarfibrilláció, hogy a korai időszakban egyáltalán nem volt (26), még akkor is, ha a betegek a korai időszakban kaptak antiarrhythmiás gyógyszereket, később pedig nem. Kellő katéterablatiós gyakorlattal például elérhető 80%-os eredményesség 6 hónap – két év utánkövetés során, gyógyszermentes betegcsoportban is (26). Nem meglepő, hogy rövidebb beavatkozás előtti anamnézis esetén az eredményesség jobb, és hogy makroszkópos strukturális eltérések (méret, hegek, más szívbetegség) a hatékonyságot rontják.