Miután az 1529-ben és 1532-ben vezetett hadjáratok kudarca a szultáni hadvezetés számára nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországot átlépve nem tud közvetlen csapást mérni a Habsburgokra, a Szapolyai János halálával beállt új helyzet pedig azonnali megoldást sürgetett, Szulejmán megszállta Budát. Kezdetüket vették a törökök számára sikeres, mégis kínos-keserves magyarországi várháborúk. Minthogy az ország egybeni bekebelezése (ahogyan az néhány évvel korábban a Közel-Keleten fényesen sikerült) itt reménytelen volt, nem maradt más választás, mint várról várra verekedve biztosítani a már török kézen lévő Szerémség, meg az 1526-ban Titeltől Erdődig megszállt Duna-szakasz és a Buda közti terület birtoklását, ezt követően pedig újabb háborúkkal és „békés” hódoltatásokkal szélesíteni e területmag határait. A szultán Magyarországot illető terveiben, a török–magyar–Habsburg viszonyban 1533 és 1547 hoztak politikai fordulatokat,1 a katonai hódításban, az egybefüggő, zárt török országrész kialakításában inkább 1552 számit korszakhatárnak. Szulejmán 1541. és 4543. évi hadjáratai török uralom alá juttatták a Duna–Tisza közének déli felét a Kalocsa–Szeged vonalig és a Dunántúl keleti sávját Siklóstól fel Vácig. Az 1543-as török terület első látásra már egybefüggő tartománynak látszik. Valójában kisebb-nagyobb várak laza láncolata, egy kb. 250 km hosszú, keskeny területcsík, amely – ha a katonailag érdektelen Duna–Tisza közi részeket nem számítjuk – legszélesebb déli vidékein sem érte el a 100 km-es mélységet. Olyan földcsík, amely területként nehezen védhető, minden várának önmagáért kell helytállnia: nem véletlen, hogy ebbe az embrionális tartományba a török hadvezetés kb. 15 ezer várkatonát telepített, szemben azzal a 10–11 ezerrel, akik majd másfél évtized múlva a területileg kiteljesedő, sokkal nagyobb tartományt fogják védeni.