Röviden már utaltam arra, hogy a századforduló az egész birodalomban alapvető birtok- és pénzgazdálkodási újításokat hozott a tartományi haderő ellátásában is. Erről az újabb fordulatról ma még keveset tudunk, de remélhetjük, hogy a kérdést kutató Fodor Pál jóvoltából a homály hamarosan eloszlik. A századforduló zsoldlistáiból annyi most is világos, és ez témánk szempontjából elegendő is, hogy a várkatonaság ellátása és adminisztrálása leegyszerűsödött: minden fegyvernem és alakulat újra készpénzben kapta zsoldját, és a portai janicsárokat a helyi alakulatokkal együtt, helyben is adminisztrálták. Sőt, kis számban még igazi, saját jogú ziámet- és tímárbirtokos szpáhik is zsoldra kerültek. 1599-ben például a szekszárdi őrségben magas, napi 12 akcsés zsolddal lajstromba vettek hat szpáhit, „akiknek tímárjai elpusztultak, s ezért úgy rendeltetett, hogy zsoldra kerüljenek”; hat év múlva a szandzsákbeli szpáhik elöljáróját, Mehmed miralajt is – magasabb rangjának megfelelően napi 30 akcséval – a szekszárdi zsoldosok közé osztották.1 Ilyen esetekben általában arra hivatkoztak, hogy a zsoldra rendelt szpáhik falvait elpusztította és felégette a háború, s elvétve azt is megjegyezték, hogy a falvak újraéledése után álljon helyre az eredeti állapot.2 A békekötés önmagában nem oldhatta meg a kérdést. A hódoltság elnéptelenedett falvai a tizenötéves háború csapásaiból lassan és nehezen tápászkodtak fel; 1613-ban Budán 53 ziámet- és tímár-birtokost – élükön a budai miralajjal – még mindig a vár katonái közé osztva, zsolddal fizetett ki a kincstár.3