Ha a gyökeret a vízfelvétel passzív szervének tekintjük, s az ozmométer analógiájából indulunk ki, a vízfelvétel során a gyökér szöveteiben a sejtnedv rövid idő után felhígul, a talaj és a gyökér vízpotenciálja közötti különbség megszűnik. Miután azonban a nedves talaj és a száraz légtér vízpotenciálja közötti különbség igen nagy (esetenként 1000 bar), a növény pedig hidat képez a talaj és a légtér között, e nagy vízpotenciál-különbség a növény közbeékelődése révén kiegyenlítődésre törekszik, a talaj-növény-atmoszféra rendszerben egy állandó vízpotenciál-különbség alakul ki. A legnagyobb vízpotenciál-különbség a hajtás és a környező légtér között van. Ennek kiegyenlítése folyamatos, hiszen a légtér csak ritkán telítődik párával. A hajtás tehát a környező légtérbe vizet ad le, vízpotenciálja ezáltal süllyed, s a növényi testben vízpotenciál-gradiens alakul ki. Ez tartja fenn a gyökér megfelelő vízpotenciálját, a folyamatos vízfelvételt mindaddig, amíg a talaj megfelelő vízkészlettel rendelkezik. Ez tehát az az erő, ami normális körülmények között a növényi testben a vízáramot fenntartja. A felső levelek vízpotenciálja negatívabb, hiszen a felső légrétegek párában szegényebbek, míg az állomány belsejében a relatív páratartalom nagyobb, a levegő vízpotenciálja kevésbé negatív. Ha a növényt zárt légtérbe helyezzük, egy idő után a légtér telítődik párával, a légtér és a növény közötti vízpotenciál-különbség kiegyenlítődik (101. ábra). Ilyen körülmények között a növények is telítettek lesznek vízzel, s a fölösleges vizet folyékony halmazállapotban hidatódáikon keresztül adják le. E jelenséget guttációnak nevezzük (102. ábra).