A gazdasági válságot követően az alkotmányossági felülvizsgálat kereteit alapvetően meghatározta az a korlátozás, amely szerint az Alkotmánybíróságnak lényegében nincs hatásköre alkotmányossági felülvizsgálatot végezni a központi költségvetést érintő kérdésekben. Ez ahhoz vezetett, hogy bizonyos kérdések nem kerültek a testület asztalára, mert a hatáskör hiányából fakadóan megfelelő indítvány sem született. Nem sokkal e hatáskör-korlátozást követően ugyan voltak még indítványozói próbálkozások arra, hogy határhelyzetben a testület álláspontja befolyásolja az alkotmányosság alakulását, és néhány esetben az Alkotmánybíróság dogmatikai érvelése lehetővé tette a hatáskör megállapítását olyan kérdésekben is, amelyeknek volt költségvetési vonzatuk, de mára már letisztult a kép, s az Alkotmánybíróság nem foglalkozik pénzügyi-gazdasági szempontból érzékeny ügyekkel. Ez annak is köszönhető, hogy az olyan ügyekben, mint például a 98 százalékos különadó esete,1 az Alkotmánybíróság megállapította az alkotmányellenességet,2 mire a parlament kétharmados többsége az Alaptörvény részévé tette a hasonló különadók kivetésének a lehetőségét.3 Ezek után ismét arra került sor, hogy az Alkotmánybíróság a kormányzati akarat ellenében alakítsa ki álláspontját a kérdésben, de itt már visszafogottabb álláspontot jelenített meg, amely szerint az adott adóévre vonatkozóan lehet visszaható hatállyal szabályt alkotni, abban az esetben, ha az adóév még nem zárult le.4Az Alkotmánybíróság tehát a 2010-es időszakot követően még több esetben kívánta korlátozni a jogalkotó mozgásterét akkor, amikor a szabály alapvető jogállamisági garanciákat sértett. Részben abból adódóan is alakulhatott ez így, mert a testületben azok a bírók voltak többségben, akik régóta tagjai voltak a testületnek, és szakmai álláspontjukat egyes alkotmányossági kérdésekben nem kívánták megváltoztatni.5