Magyarországon a közjogi és a magánjogi rend formálásában – akár kritizálható módon – nagy szerepet vállalt az Alkotmánybíróság az 1990 utáni időszakban, különösképpen a rendszerváltást követő években. Teljes reformra az alkotmányozó, alkotmánymódosító többség talán éppen ezért nem vállalkozott. Megmaradt az Alkotmánybíróság mint alkotmányos intézmény,1 maradtak a jelentős hatáskörök, ahogyan az elképzelés is, amely szerint az Alkotmánybíróság mondja ki a végső szót az Alaptörvény tartalmáról. Az Alkotmánybíróság továbbra is mindenkire kötelező hatállyal értelmezi az Alaptörvény által biztosított védelmi és jogosultsági kört, az államszervezeti rend alapjait. A szervezetileg különálló Alkotmánybíróság jogszabályt semmisíthet meg. A kétharmados alkotmányozó többség mellett azonban sem maga az alkotmányozó többség, sem az újonnan megválasztott alkotmánybírák nem hihettek abban, hogy valóban ők volnának az Alaptörvény autonóm értelmezői, hiszen 2010 és 2013 között az alkotmányozó, alkotmánymódosító többség nagyon sok ízben felülbírálta az Alkotmánybíróság döntését.2 Bár más államokban is feszült viszony jellemezte a kormányzati többség és az alkotmánybíróság kapcsolatát,3 a magyar helyzet azért speciális, mert az Alkotmánybíróság 2010 előtt nemcsak az „etalon” meghatározására bizonyult alkalmasnak a vonatozó jogi érvelés alapjainak megállapításával, hanem már általános és stabil legitimációval bírt. (A hatalommegosztás alkotmányos elvének tiszteletben tartása mellett az együttműködés egyedül a bírói hatalmi ággal nem valósult meg a kívánatos mértékben. Több kutatás is kimutatta, hogy a bírói ítélkezési gyakorlatban ritkán jelentek meg az alkotmánybírósági határozatok vagy az azokban kifejtettek.4)