Az európai alkotmánybíróságok és alkotmányossági felülvizsgálatot végző legfelső bíróságok gyakorlatát vizsgálva azt figyeltük meg,1 hogy nem alakult ki olyan tendencia, amely félretette volna a klasszikus mércéket – mint például a szükségességi-arányossági vizsgálat, a legitim jogalkotói cél követelménye vagy az észszerűségi teszt –, az alapjogok lényeges tartalma továbbra sem vonható el, és az önkényes jogalkotás elfogadhatatlan. Ezeken a tág kereteken belül mégis kicsit elmozdult az alkotmányértelmezési gyakorlat, és az alkotmánybíróságok a korábbinál jobban figyelembe vették a politikai, gazdasági és társadalmi körülményeket. Mivel az alkotmánybíráskodás jogi modellje lehetővé teszi ezek előre meghatározott módszertan szerinti figyelembevételét, a bíróságok éltek is ezzel a lehetőséggel, sokszor nem maradtak az elefántcsonttornyukban. Mivel azonban dogmatikailag kidolgozatlan, hogy a konkrét ügy kapcsán értékelhető társadalmi, gazdasági vagy politikai kihívásokat hogyan és milyen súllyal kell kezelni a jogrendben, az értékelés az érvelésben sok esetben nagy nehézségeket okozott. Az alkotmánybíráskodás során kidolgozásra kerültek ezért újabb elméleti megközelítések, fogalmak és mércék is annak érdekében, hogy a rendkívülinek tekintett kérdésekre a fennálló keretek között választ lehessen adni, miközben maguk az intézmények is úgy pozicionálják magukat, hogy megőrizhessék jelentőségüket az alkotmányosság védelme érdekében.