De miért nem működik a modellváltozat az euróövezeti országok esetében? A Mundell, McKinnon és Kenen optimális valutaövezeti modelljeiben leírtak szerint a nemzetgazdaságok egyénileg alkalmazkodhatnak a gazdasági közösség aszimmetrikus sokkjaihoz rugalmas tényezőpiac, monetáris politika vagy közösségi alapok segítségével (Mundell, 1961; McKinnon, 1963; Kenen, 1969). A tényezőpiacok nem tökéletesek, különösen nem az a munkaerő mobilitása az EU-ban. A monetáris politika az eurózónában közösségi kompetencia, vagyis nem tud aszimmetrikus hatásokat figyelembe venni cselekvésében. Már csak a fiskális eszközök maradnak, de a fiskális intézkedések nagy részét nemzeti szinten kell megtenni, mivel monetáris közösségi szinten nincs jelentős fiskális újraelosztás. Amíg nincs fiskális unió, addig a hitel- és kötvénypiacok a külső deficittel küzdő országok számára újraosztják a forrásokat, de ezt ellenőrizetlenül teszik, ami lehetőséget ad az egyes euróövezeti államok elleni spekulatív támadásokra. Az állam- és magánadósság összetételében a külföldi/nemzeti ráta határozza meg a hozamot, így a folyó fizetési mérleg halmozott egyensúlyhiánya magasabb adóssághozamhoz vezet. Ahogy Komáromi empirikus adatokon keresztül vizsgálta, egy ország nettó finanszírozási képessége függ a folyó fizetési mérlegtől és a tőkemérlegtől (Komáromi, 2008: 15). Minél nagyobb a folyó fizetési mérlegen keresztüli nettó finanszírozás iránti kereslet – vagyis az adóssággeneráló tételek – súlya, annál kedvezőtlenebb a külső eladósodottság szerkezete. Garber szerint a fizetésképtelenségtől való félelem és az eurózónából való kilépéstől való félelem végül hitelkínálati hiányt és így adósságválságot eredményez (Garber, 1999: 211).