A globalizáció elleni vehemens kiállás tehát láthatóan sikerre vezet a politikában, amennyiben a globalizációkritika szavazatszerzésre vezet – és immár nemcsak a világ kevésbé fejlett részein, hanem a kifejezetten jólétben élő társadalmakban is. A társadalom széles rétegeinek elégedetlensége, a munkahelyek elvesztésének réme felértékelte a populista mozgalmakat szerte a világon. Ezek a mozgalmak és vezetőik egyszerű diagnózisokat állítanak fel, amelyben a jók (a globalizáció vesztesei) küzdenek a rosszakkal (a globalizáció nyerteseivel). Megoldásaikban is a lehető legegyszerűbb recepteket ígérik, mintegy azt állítva, hogy a globalizáció megállítható az országhatárokon, az egyes államok pedig költségmentesen elszakadhatnak a világgazdaságtól, és érdemben csökkenthetik sebezhetőségüket. Erősebb államot ígérnek, és leginkább szuverén államot. Azt azonban elfelejtik, hogy az erős állam elsősorban attól válik valóban erőssé, hogy képes olyan szabályozási tevékenységet folytatni, amely úgy védi meg polgárait a globalizáció esetleges negatív következményeitől, hogy mindeközben nem magával a globalizációval fordul szembe. Helyes a következtetésük, hogy több, erősebb államra van szükség, ám az erő fitogtatása helyett a valódi kapacitásteremtés volna a feladat, megerősítve azt a szociális intézményrendszert is, amely a vesztesek védelmét látja el. Ennek része az oktatási és képzési rendszer megújítása, versenyképessé tétele.