A norvég miniszterelnök asszony, Gro Harlem Brundtland (1932–) nevével fémjelzett, az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottságnak 1987-ben közzétett, később számos kritikával illetett Közös jövőnk című jelentésében megfogalmazott fenntartható fejlődés elve hatással volt a turizmusipar egyes szereplőire, elsősorban a tervezés, a fejlesztés és a szabályozás, valamint az akadémiai szféra érintettjeire. Úgy fejlődni, hogy közben ne veszélyeztessük az erőforrásainkat, fából vaskarika. A dokumentum napvilágra kerülése óta eltelt három évtizedben a turizmus korifeusai számos reményteli kísérletet tettek arra, hogy a szükségletek utazások révén bekövetkező kielégítésére fenntartható módon kerüljön sor, azonban a turizmus ökológiai lábnyoma továbbra is növekszik, napjainkban a globális üvegházhatású gázok kibocsátásának kb. 8%-át teszi ki (Hegedűs–Lontai-Szilágyi 2019). A nemzetközi turisztikai kereslet átlagosan évi 4%-os növekedése a közlekedési eszközök használatában, a desztinációk felkeresésében, a szálloda- és vendéglátó-ipari egységek igénybevételében, a vonzerők értékesítését lehetővé tevő infrastruktúra fogyasztásában csapódik le, és egyrészt a kapacitások maximumközeli kihasználását, másrészt a kínálat bővítését generálja. A turisztikai célterületek és szolgáltatások teherbíróképességének megőrzése érdekében meghozott intézkedések közül a forgalom korlátozása tűnik a leginkább célravezetőnek, mivel az egyéni felelősségvállalás évi 1,5 milliárdos globális kereslet mellett per pillanat reményteljes ábrándként vetül a lehetséges megoldások palettájára.