Életünk jelentős része szükségleteink kielégítésével telik, cselekedeteink mögött legtöbbször kézzelfogható motivációk húzódnak. Igényeinket alapesetben kiegyensúlyozottan, esetleg szenvedélyesen elégítjük ki, azonban olykor előfordul, hogy tetteink kényszeressé válnak és függőség alakul ki. A napjainkra létformává vált utazás a szabadidő-eltöltés társadalmilag bevett gyakorlata, de a munkával összefüggő környezetváltozás is mindennapos jelenség (Happ–Husz 2011). Az alapvetően oktatási-nevelési intézményrendszer diktálta szabadságritmus a mérséklet éghajlati övben évszakokhoz kötött utazási rítusokat alakított ki. Télen a síelés, nyáron a vízparti üdülés, ősszel és tavasszal a legkülönbözőbb tájakat érintő kirándulások számítanak a környezetváltozással párosuló élményszerzés intézményesedett gyakorlatának. Egyáltalán nem ritka, hogy az emberek minden évszakban elutaznak, de az ugyanazon desztinációba való gyakori visszatérés vagy az azonos szabadidős tevékenység rendszeres ismétlődése már szenvedélynek tekinthető. Patológiás mértékű utazás leginkább a hivatással összefüggésben alakulhat ki, a kényszeresen dolgozók (workaholic) azon alcsoportját jellemzi, amelynek tagjai leginkább a repülőtereken és a szállodákban érzik otthon magukat. Ugyancsak az addiktivitás határait súrolják azok a munkavállalók (vállalkozók), akiket valamilyen turisztikai élmény minduntalan átélése arra ösztönöz, hogy a munkájukban – önmaguk szervezetét kizsákmányolva – folyamatosan túlteljesítsenek és akár a végkimerültségig dolgozva biztosítsák az utazásaikhoz szükséges anyagi fedezetet.