Egy nemzetközi kutatócsoport 2002-es elemzése a vernakuláris nyelvhasználattal szorosan összefüggő „belső beszédet” (inner speech) vizsgálta: előzetes dán nyelvtudás nélkül Dániába emigrált lengyel anyanyelvűek „belső beszédét”, nyelvhasználatát térképezték fel. A húsz adatközlő fele „korai bevándorlónak” (nagyjából 24 évesen érkezett Dániába), a másik fele „kései bevándorlónak” (nagyjából 34 évesen érkezett Dániába) tekinthető. Mindkét nyelven önbevallásos nyelvi kompetenciaszint-mérést is végeztek a kutatók. Habár mindkét csoport közel harminc éve él már Dániában, „belső” nyelvhasználati szokásaikban, nyelvi kompetenciájuk szintjében szignifikánsan kimutatható különbségek vannak. A „belső beszéd” vizsgálatához azt kérdezték meg a húsz adatközlőtől, hogy melyik nyelven készítenek inkább feljegyzéseket, milyen nyelven keresik inkább magukban a szavakat, melyik nyelven fejezik ki szívesebben az érzéseiket, melyik nyelven beszélnek inkább magukban, melyik nyelven mesélnek szívesebben viccet és hogy melyik nyelven álmodnak? Lengyeltudását mindkét csoport jobbnak értékelte, mint a dánt. A „korai bevándorlók” csoportja minden kompetenciaszinten jobbnak ítélte a dántudását, mint a „késeiek”, akik viszont a legyeltudásukat összességében jobbnak értékelték, mint a „korai bevándorlók”. Az eredmények alátámasztják saját kutatási tapasztalataimat: A „kései bevándorlók” csoportja gyakrabban használja az anyanyelvét, vagyis a lengyel nyelvet a belső beszéd során, mint a dánt: „...even given fluency in both languages, Late Immigrators more often find themself using Polish in preference to Danish is highly correlated with inner speech behaviours in Danish” (Larsen et al., 2002, p. 45).