A 20. század végén a Tyumenyi terület gáz- és olajkitermelésének egyre intenzívebbé válásával párhuzamosan megindult a földterületek kisajátítása, az őslakosok kiszorítása régi nemzetségi területeikről. Ez természetesen maga után hozta az elvándorlást, mely formáját tekintve az esetek nagy részében spontán, felügyelet nélküli, szabályozatlan volt.

Sajnos a folyamat a 21. század elején is folytatódik. Adatközlőim szerint az utóbbi években többször is megtörtént az, hogy kiürítették azokat a szálláshelyeket, melyek az állam vagy a nagyvállalatok útjában voltak. A lakóknak néhány hét alatt el kellett költözniük, a szálláshelyet pedig földig rombolták, nehogy visszatérjenek a korábbi tulajdonosok. Ugyanis az idősebb őslakosok döntő többsége, ha választhatna, a hagyományos életforma szerint élne.1

A hatalmas gáz- és olajmezők kitermelésével a vidék soha nem látott fejlődésnek indult. Néhány évtized alatt teljesen átalakult ennek a tájnak az arculata. A tajgában vagy a mocsarak között városok, falvak nőttek ki a semmiből, és szédítő ütemben nőtt az infrastruktúra és a lakosság száma is. 2020-ban a Hanti–Manysi Autonóm Körzetben 1 674 676 fő él, ebből a hantik száma a 2010-es adatok szerint 19 068 fő, azaz a lakosság 1,24%-a, a manysiké 10 977 fő, 0,72%.2

A tajgát elhagyni kényszerülő őslakosok városokba költözése nemcsak az őslakosoknak, de a városoknak is nagy problémát okoz. A halász-vadász életmódot ismerő őslakosokkal a város nem tud mit kezdeni. Ezek az emberek nincsenek felkészülve a városi életre, nem találják a helyüket, de a város sem tud nekik megélhetést és lakást biztosítani. Nem véletlen, hogy az őslakosok között magas a munkanélküliek aránya, sokan deklasszálódnak, főleg a férfiak. Egy számukra addig ismeretlen és szokatlan munkába kell beletanulniuk, olyan új környezetben kell helytállniuk, ahol nincsenek ott a rokonaik, a többségi társadalomban pedig ritkán találnak támogatókra.

A szakmával nem rendelkező őslakosok rosszul fizetett állásokban, takarítóként, rakodómunkásként, fűtőként vagy segédmunkásként dolgoznak. Az elmúlt évtizedekben sokan kerültek közülük marginális helyzetbe. Sok esetben néhány év elteltével visszamentek rokonaikhoz a faluba. Az alkoholizmus és egyéb szociális nehézségek miatt ezeknek az embereknek olyan utódaik születnek, akik már képtelenek állandó állami segítség nélkül életben maradni. Ezeket az embereket az etnikai alapú szegregáció áldozatainak tekinthetjük.

Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hatalom protekcionista politikája kétélű fegyver. Megfigyeléseim szerint a támogatás inkább negatívan, mint pozitívan hat az őslakosokra, akik sok esetben már elvárják az állami segélyeket, és teljesen motiválatlanokká válnak az önálló munkavégzéshez. Ez a szálláshelyeken, a falvakban és a városokban élő őslakosokra egyaránt vonatkozik. Egyre többfelől hallani, hogy célszerű lenne a segélyeket értelmes munkával, megfelelő munkahelyekkel kiváltani, hogy az emberek önálló keresethez jussanak, és ismét tisztelni tudják önmagukat.

A városba került első generációs őslakos fiatalok az orosz nyelv nem kielégítő tudása vagy az alacsony fokú iskolázottság miatt ugyancsak hátrányos helyzetbe kerülnek, és fokozatosan deklasszálódnak. A városi hanti fiatalokkal beszélgetve gyakran hallottam, hogy szégyellik származásukat, nem akarják használni a hanti nyelvet, és semmiképp sem akarnak kitűnni a városlakók közül. Amint már említettem, a városi hanti gyerekek már nem is akarnak megismerkedni a hanti kultúrával, nem azonosulnak szüleik őslakos voltával, a nyelvet alig vagy egyáltalán nem tudják. Ez a viselkedésforma általában a hatalom nélküli etnikai csoportok jellemzője.

Természetesen évtizedek óta megfigyelhető az őslakos értelmiség kialakulása is, akik főleg tanítók, tanárok, kutatók, orvosok, ápolók, politikai aktivisták, kulturális szakemberek vagy hivatalnokok. Többségük első generációs értelmiségi, akik részben hagyományos környezetben, részben internátusokban nőttek fel. Jobban, sikeresebben alkalmazkodnak a városi életmódhoz, mint a marginális helyzetben élő városi hantik, ugyanakkor tudatosabban is ápolják a hagyományaikat. Szoros kapcsolatban állnak az erdőben maradt rokonaikkal, a gyerekeiket iskolai szünetben néhány hétre elküldik a tajgába nyaralni, hogy lássák az eredeti őslakos életmódot, vagy nemzetiségi táborokba küldik őket, hogy tanulják a nyelvet, a kultúrát, a szokásokat. A felnőttek maguk is szívesen időznek „vidéken”, vagy vesznek részt különféle helyi szertartásokon. Fordított esetek is előfordulnak, amikor az idős, egyedül maradt szülők ideiglenesen vagy véglegesen a városban vagy falun élő gyermekeikhez költöznek.

2006-ban a szalehardi hanti értelmiség körében végzett kutatásaim során egyértelműen kiderült, hogy inkább az értelmiségi réteghez tartozók vállalják hanti voltukat, akik a szabadidejüket is szívesen töltik egymás társaságában. A baráti összejöveteleken hanti ruhában jelennek meg, hanti ételeket fogyasztanak, bár a beszélgetés már inkább orosz nyelven folyik. Ennek nemcsak a nyelvi asszimilálódás az oka, hanem az is, hogy az eltérő nyelvjárást beszélők nem értik egymást. Szerepük, jelentőségük a hanti kultúra megőrzése terén vitathatatlan. 

A városokban elsősorban emeletes házakban, több lakásból álló épületekben élnek, melyek berendezése nem sokban különbözik a más nemzetiségűek házaitól, lakásaitól. Sok helyen megszűnt a lakások, házak női-férfi zónára való felosztása. Csak a többszobás lakásokban élő családoknál figyelhető meg, hogy a nők inkább a bejárathoz közeli külső szobákban, míg a férfiak a belső szobákban laknak. A legidősebb embereknél találkoztam olyan megoldással, hogy a hálószobában ágy helyett rénszarvasprémen alszanak. A lakásokat képek, plakátok, virágok díszítik, ami azelőtt egyáltalán nem jellemezte a régi lakóépületeket. A megkérdezett városi családok továbbra sem tartanak a házakban, lakásokban kutyát, madarat vagy egyéb házi kedvencet, mert ez hitük szerint szerencsétlenséget hozhat a lakókra.

A szálláshelyeken vagy falvakban felnőtt idősebb generáció tagjai leginkább arra panaszkodtak nekem, hogy nem tudnak hozzászokni a lakáson belüli mellékhelyiség használatához. Számukra szinte felfoghatatlan, hogy nem a lakóhelytől távol végzik el dolgukat, miközben csak egy vékony fal választja el őket a többiektől.

Azt is megfigyeltem, hogy a vegyes etnikai közegben élő, fiatalabb generációhoz tartozó őslakos városlakók sokkal nyitottabbak más népek kulturális hatásaira. Sokkal befogadóbbak, mint a falusi vagy az erdőben élő őslakosok. Autót vezetnek, számítógépet használnak, külföldön, tengerparton nyaralnak, akárcsak más városlakók.

A legnehezebben talán a régi étkezési szokásaikról, a hagyományos hanti ételekről tudnak lemondani, így a városi őslakosok kialakítottak egy állandó árucserét a rokonaikkal, akiktől halat, rénszarvashúst kapnak a városi árukért cserében. Egy Szalehardban élő hanti nő mesélte, hogy az első hónapokban, amikor a városba költözött, azt vette észre magán, hogy állandóan éhes, ennie kell, amitől persze meg is hízott. Aztán az idő múlásával rájött, hogy az állandó éhségérzetét a hagyományos ételek, a nyers hal vagy rénszarvashús hiánya okozza. Azóta minden étkezést pár falat hazai étellel zár, és így már jóllakottnak érzi magát.

A városi hanti embereket figyelve azt vettem észre, hogy saját védelmükre és a külvilággal való konfliktusok elkerülése érdekében más veszélyeztetettségben élő kultúrákhoz hasonlóan kialakítottak egy „kétarcú” vagy osztott kultúrát. Egyet a kívülállóknak, amelyet nevezhetünk „nappali” kultúrának, és egy „estit” vagy „éjszakait” saját maguknak.

Nappal a hantik városi viseletben járnak, orosz módra viselkednek, oroszul beszélgetnek, de este, odahaza a saját kulturális mintáik szerint, saját szokásaiknak megfelelően élnek. Szalehardban járva többször tapasztaltam, hogyan alakulnak át, virágzanak ki saját körükben a hanti asszonyok. Először is lekerülnek róluk a városi ruhák, felveszik a tarka, élénk színű hanti ruhákat, és vállukra terítenek egy kendőt. Az otthoni ruhával szinte észrevétlenül a hanti viselkedést is visszaveszik. Az asztalra hanti ételek kerülnek, nyers fagyott hal és rénszarvashús. Erről nem tudnak lemondani, bármilyen régen is élnek a városban.

A Jamal–Nyenyec Autonóm körzetben 2006-ban végzett megfigyeléseim szerint az ősi szálláshelyről hozott egyéni-családi segítő szellemeket alapvetően két helyen tartották a városi és falusi hanti családok. A letelepült életmódot élő családok leszármazottai a lakásban, a szekrénysor legfelső polcán, a nomadizáló családok utódai pedig az erkélyen, az udvaron a fáskamrában vagy egyéb gazdasági épületben. Ez utóbbiak arra a kérdésre, hogy miért tartják a házon kívül ezeket a szakrális tárgyakat, azt válaszolták, hogy azért, mert a segítő szellemek helye a lakóépületen kívül van. Az erdőben élő rokonaik is a szent szánon tartották őket. Azok, akiknek ősei régen a ház tiszta helyén, a bejárattal szemben vagy a padláson őrizték szakrális tárgyaikat, a lakáson belül találtak helyet a családjuktól kapott segítő szellemeiknek. Láttam nappali szobában, hálószobában, ajtó mögött elrejtve segítő szellemeket, de akár a szent sarokban is, az ikon mellett. A lényeg, hogy fölötte már semmi sem lehetett. A tiszteletére rendezett szertartás idejére egy dohányzóasztalt, vagy ahol még megvolt, apró hanti asztalkát tettek elé. Kitették rá az enni- és innivalót, elővették a segítő szellemet, imát mondtak, megvendégelték, kérték, hogy továbbra is segítse őket, majd visszatették a helyére. Ilyen szertartást általában havi rendszerességgel végeztek a városlakók, de ha szükség volt rá, gyakrabban is. Viszonylag új jelenség, hogy segítő szellemek nem csak a fából vagy textíliából készült antropomorf figurák lehetnek. Helyettesítheti őket akár egy darab szőrme az eredeti szellem ruhájából, de hallottam olyanról is, hogy a tűz szellemét egy speciális szertartáson átesett gyufásdoboz képében tisztelik tovább az utódok.