A fentiekben csak a szó végi magánhangzók változásairól ejtettünk szót, de meg kell jegyeznünk, hogy a szó végi mássalhangzók esetében is többféle redukciós folyamat zajlott le (ezek a mássalhangzók ritkább esetben – az alapnyelvben is mássalhangzóra végződő toldalékok esetén – eleve szó végi helyzetben voltak, más esetekben a magánhangzók lekopásának következtében kerültek szó végi helyzetbe). Az ilyen típusú redukciós folyamatoknak messze ható, akár még a mondattant is érintő következményei lehetnek. Egyértelmű például, hogy a szó végi hangok lekopása szerepet játszott abban, hogy az egyes számi nyelvekből (például az északi számiból) eltűnt az uráli tárgyeset, és a régebbi birtokos esetű, illetve a tárgyesetű alak egybeesett. Ugyanennek a két esetnek a megkülönböztetése azonban megmaradhatott a déli számi nyelvben, amely a szó végi mássalhangzókat megőrizte (vö. északi számi giehta ’kéz’, gieđa ’kezet; kéznek’, de déli számi gïete ’kéz’, gïeten ’kéznek’, gïetem ’kezet’). Ugyanilyen különbség figyelhető meg az északi és a déli számi között az inesszívuszi és az elatívuszi eseteknél: az északi számiban ezek a hangtani változások következtében egybeestek, míg a déli számiban a megkülönböztetésük megmaradt (pl. északi számi gieđas ’kézben’ vagy ’kézből’, déli számi gïetesne ’kézben’, de gïetest ’kézből’). Azt láthatjuk tehát, hogy a hangtanilag archaikusabb déli számiban a szóban forgó nyelvtani szerkezetek is jobban megőrződhettek, míg az északiban megváltozott a viszonyuk egymáshoz.

Ebben a fejezetben csak ízelítőt adhattunk azokból a hangváltozásokból, amelyekből igen sok játszódott le a magyar történetében – s hasonlóképpen a rokon nyelvekében is. A hosszú időből és a rengeteg változásból következik tehát, hogy bár az alapnyelvi eredetű szókészlet meghatározó szerepet játszik a mai magyarban is, mégsem értjük még a legközelebbi rokon nyelveket sem.