A kölcsönzésnek kicsit nehezebben felderíthető, de szintén általános módja az is, amikor az egyik nyelv mintául szolgál a másik nyelv számára, de a mintát az átvevő nyelv saját elemekkel tölti ki. Ismert példája ennek a tükörfordítás, amikor egy nagyobb nyelvi egységet (szóösszetételt vagy kifejezést) adnak vissza úgy egy másik nyelven, hogy annak összetevőit elemenként lefordítják: ilyen a magyarban például a befolyás főnév, mely a német Einfluß mintájára jött létre. A fentiekhez hasonlóan nyelvtani szerkezetek is megjelenhetnek így egy-egy nyelvben, vagy akár több nyelvben is, de ennek ugyanúgy előfeltétele a hosszabb ideig fennálló érintkezés. Ennek egyik leghíresebb példája a Volga–Káma vidéki ún. nyelvszövetség (area), ahol az itt beszélt finnugor nyelvekre (mordvin, mari, udmurt, komi) az ugyanitt beszélt török nyelvek (csuvas, tatár, baskír) voltak nagy hatással, illetve a sok egymás mellett töltött évszázad során ezeknek a nyelveknek számos közös vonása alakult ki. A török nyelvekből származó átvételként jelent meg például a mordvinban, a mariban és az udmurtban egy olyan szerkezet, amelyben egy igenév személyragozott alakja és a ’kimegy, kijön’ jelentésű ige együttese azt fejezi ki, hogy valaki valamit akar/szeretne megtenni (pl. udmurt Mynam ekteme pote ’Táncolni akarok’; szó szerint kb.: ’Az én táncolásom kijön’). A jelenség külön érdekessége a magyar szempontjából az, hogy az oszmán-törökből ugyanez a minta átkerült a románba, a román minta pedig a magyar nyelv legkeletibb nyelvjárásaira is hatott, ez a forrása az itt adatolt nem jött játszódnom szerkezetnek. Ugyanazt a mintát látjuk tehát a Volga-vidéki finnugor nyelvekben, mint a háromszéki magyar nyelvjárásban, és ezeknek egyaránt török forrásuk van, de más-más volt az átadó nyelv és az átvétel ideje is.

Mindeddig olyan típusú kapcsolatokról esett szó, melyek esetében az átvevő nyelv fennmarad, azaz a beszélők folyamatosan használják, újabb és újabb elemeket építve bele. A másik típusú kapcsolat az, melynek eredményeként egy adott nyelv beszélői felhagynak eredeti anyanyelvükkel, és átvesznek egy másik nyelvet a környezetükben beszélt nyelvek közül. A nyelvcsere során azonban eredeti nyelvükből átvisznek bizonyos elemeket abba a nyelvbe, amelyre váltanak. A balti nyelveknek, valamint az orosznak (ezen belül is elsősorban az északi orosz dialektusoknak) vannak olyan vonásai, amelyeknek legvalószínűbb magyarázata az, hogy ahogy ezek a népek terjeszkedtek, a hatókörükbe kerülő, eredetileg uráli nyelvet beszélő népek nyelvet váltottak (azaz maguk is balti vagy orosz beszélőkké lettek), de eredeti uráli nyelvük egyes vonásai beépültek az általuk újonnan elsajátított nyelvbe. Így például az indoeurópai, s azon belül a balti nyelvek közé tartozó lett nyelvbe az uráli eredetű, mára már gyakorlatilag kihalt lív nyelvből került át az első szótagi hangsúlyozás jelensége, de ugyanez megfigyelhető a szintén balti litván bizonyos nyelvjárásaiban is, valamint az északi orosz nyelvjárásokban.