A parodisztikusan „megidézett”, fikcionált „lírai hősök” szerepeltetése a nyelvkritikai irányzatot összekapcsolja az ezredforduló költészetének másik meghatározó paradigmájával: a szerepvers-költészettel. A szerepvers, illetve lírai maszkjáték a 19–20. századi magyar irodalom kiemelkedően fontos tradíciója, Petőfitől Adyn át Weöres Sándorig. Utóbbi alternatív hagyományképzése, alakváltó lírai énje(i), próteuszi virtuózitása kimondottan jelentős hatással van a kortárs magyar költészetre. A különleges formaérzékkel megáldott Weöres Sándor az 1950-es, ’60-as években (a politikai elnyomás legsúlyosabb időszakában!) eladdig ismeretlen vagy ritkán használt európai és Európán kívüli lírai műfajokat vezetett be a modern magyar irodalomba, s Psyché (1972) című műve nyitotta meg a szerepvers-kompozíciók sorát. A Psyché egy soha nem létezett, 19. század elején alkotó költőnő, Lónyay Erzsébet kitalált életrajza és kitalált életműve, miáltal a szerző a szerelem, öröm és szenvedély mindennapi megnyilvánulásairól szóló késő rokokó–kora biedermeier soha nem (vagy csak izoláltan) létezett formanyelvét alternatív tradícióként, imaginárius módon feltámasztotta, voltaképpen megalkotta. (Weöres egyébként az alternatív kánonképzés, egy, a bevettől eltérő értékrend megteremtése jegyében Három veréb hat szemmel [1977] címmel egy irodalomtörténeti szöveggyűjteményt is összeállított, különleges figyelemmel a női és a populáris/szórakoztató irodalomra!) A Psychét szokás amolyan posztmodern gesztusnak is tekinteni: emellett szól a jelzett fikcionalitás, a szerep mögötti „igazi” én képzetének destabilizálása, illetve hozzáférhetetlensége, valamint az artisztikus maszkjáték, a kizárólag művészet megalapozta szubjektivitás tapasztalata.