A magyar új érzékenység második hullámának központi kérdése, hogy nyelvileg megragadható-e, ábrázolható-e a szubjektivitás. Hogy a nyelv általános jelrendszere révén kifejezhető-e az egyediség, az egyedi sorstapasztalat? Mégpedig azzal a felismeréssel szoros összefüggésben, hogy a lírai én nem létezik a szöveg keletkezése előtt, vagyis hogy a vers nem a szubjektum terméke, hanem éppen fordítva: mindenkor és eredendően a szöveg létesíti a beszélő alanyt. A nyelv csak részben kontrollálható mozgása, önállósodó teremtő ereje. A szubjektumnak ez a nyelvi „helynélkülisége” a kulturális emlékezetnek, a líra történetiségének, a líra emlékezetének és az emlékezet költészeti keletkezésének (poesis memoriae) kérdéséhez vezet. A posztmodern maszkjáték alaptapasztalata, hogy a diskurzus vagy egyáltalán a szó eredete nem lehet a lírai hang, annak forrását a költészet történetében, a már mondottak végtelennek ható szövegközi birodalmában kell keresni. A posztmodern maszkjáték/szereplíra honi mesterének, Kovács András Ferencnek (az irodalmi közvélemény egy „betűnévvel”, KAF-ként emlegeti) a radikálisan intertextuális költészetében a történeti előzmények sokféleségében, a már kimondottak esetlegességében eltűnik a tételező és alkotó hatalom: „s a szó a szájban senki: jövevény” (J. A. szonettje). Az identitáslétesítő itt nem más, mint a korszakokon és kultúrákon átívelő hagyományközvetítés, egyfajta lírai univerzum, amelyben a lírai szubjektum hangsúlyozottan teátrális-karnevalisztikus (fiktív, színrevitt, báb- és maszkjátékos, színházias és reflektált, valamint a bevett szokásokat felforgató) „felléptetése” révén nem más, mint egy átmeneti médium: a költői szó mindig valaki máson át, csakis valamilyen maszk révén jut szóhoz. Az idézett lírai hagyomány nemcsak preformálja (előzetesen alakítja), hanem létrehozza, vagy egyáltalán megjelenni engedi a lírai én hangját/arcát: