A hetvenes-nyolcvanas években a magyar elbeszélő prózában megsokasodtak a jelentős művek, s az irodalomkritika, illetve az irodalomtörténet-írás egy idő után prózafordulatként jellemezte ezt a jelenséget. Az újszerű és magas színvonalú regények, novellák és rövidtörténetek korszakának csúcspontjaként 1986-ot szokás emlegetni: ebben az évben jelent meg két – terjedelmét és minőségét tekintve is – nagy formátumú mű, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című munkája. A Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Ottlik Géza és Mészöly Miklós által létrehozott prózahagyományhoz kapcsolódó szövegalkotási attitűdök közös alapjának az a nyelvfelfogás bizonyult, amely szerint a valóság nyelv által létrehozott konstrukció, s az irodalom ezen belül egy szabadon és játékosan alakítható világ. Az irodalom eleve a fikcióra, a kitaláltságra és alakítottságra épül, vagyis egy olyan intézmény, amely eleve kinyilvánítja magáról, hogy szemfényvesztő. (Az igaz-hamis, igaz-hazug kérdését zárójelbe teszi, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell hitelesnek lennie!) Ez a szükségképpen fiktív és mediális (a nyelvi közvetítettséget tudatosító) közlésforma felszabadítja a nyelvi játéklehetőségeket, a nyelv amimetikus (nem a valóságot ábrázoló) logikáját a külső referenciák (valóságvonatkozások) kényszere alól. A reális és az elképzelt közötti határok feloldódnak, az idő- és térviszonyok variálódnak, az elbeszélés megszakítottá válik. A posztmodern idézettechnika nemcsak az ismert irodalmi műveket használja forrásul, hanem a sajtó- és köznyelvből, a népszerű kultúrából, a szocio- és dialektusokból, a szlengből és az argóból is citál: voltaképpen egyenrangúsítja a közlésformákat, a társadalomban használt „nyelveket” és ki is aknázza a közöttük lévő különbségeket (l. pl. Esterházy Péter: Termelési-regény). Ugyanazon szöveg különféle „nyelveken” beszél, váltogatja a szókincset és a hangnemeket, miközben folyvást önmagára is utal, önmaga hangsúlyozott elbeszéltségét, alakítottságát is színre viszi (metafikció). Ez a nagy hatású szövegalkotási attitűd a nyolcvanas évek közepére bevetté (kanonizálttá) vált és évtizedekre – bizonyos tekintetben mindmáig – meghatározta/meghatározza a magyar elbeszélő próza arculatát.