Az emlékezettechnikáknak a családregény műfaji mintázatával való összekapcsolódása mellett a ’80-as évek közepétől jellemzővé válik az (ön)életrajzi kontextus, az ún. énregények térnyerése is, melyek általános jellegzetessége a narrátor funkciókettőssége (az elbeszélő-emlékező én és a szereplő-felidézett én relációja), a retrospektív-analitikus (vagyis visszatekintő-elemző) aspektus és a különböző emlékező stratégiák (pl. regisztrálás, adatgyűjtés, „nyomozás”, illetve az ún. önkéntelen, érzéki-asszociatív memória vagy akár a tudatáram-technika) aktivizálása. Nádas Péter (1942) nagy hatású műve, az Emlékiratok könyve (1986) négy, tematikusan látszólag különálló, valójában rendkívül összetett narratív és motivikus kapcsolatba lépő, egymás folytonosságát, olvasását megszakító, ugyanakkor szorosan egymásra vonatkozó, egymásba fonódó, egymást szemantikai és modális értelemben is dinamizáló memoárt tartalmaz. Az énelbeszélés több eltérő elbeszélő szituációra, illetve hangra és önálló történetre való szétbontása, variatív alkalmazása a késő modern epikai hagyomány (Marcel Proust, Thomas Mann, Márai Sándor) átértelmező újraírását jelenti, és „az európai kulturális tradíció alapjának tételezhető egységes individuum felbomlását, multiplikációját szimbolizálhatja.” (Kulcsár-Szabó Zoltán, 1998, 107) A regény nyitófejezete (Szabálytalanságom szépségei) egy a ’70-es évek elején Kelet-Berlinben zajló szerelmi háromszög-történet elmesélését kezdi el (a meg nem nevezett énelbeszélőt itt nevezzük „A”-nak), a második fejezet (Sétánk egy régi délutánon) egy 19. század végén élő fiatal német író, Thomas Thoenissen önéletrajzának nyitánya (a főhős-elbeszélőt rövidítsük „T”-nek), a harmadik fejezet (Lágyan világított a nap) az ’50-es évek elején-közepén Budapesten felcseperedő magyar kisfiú énelbeszélése (az itt szintén megnevezetlen főhős-elbeszélőt nevezzük „B”-nek). Az összesen 19 fejezetből álló könyvben a három memoár 17 fejezeten át egymást váltva, ebben a szabályos sorrendben rendeződik el: „A”-„T”-„B”, „A”-„T”-„B” stb. Ezt a láncolatot a 18. fejezet (Nincsen tovább) szakítja meg, amely Krisztiánnak, „B” gyerekkori barátjának – halála után kézirata gondozójának és közreadójának – életrajzi korrekcióit tartalmazza, s amely összeköti az addig egymás mellett futó másik három szöveget, tudatosítva az e pazar kompozícióban eddigre már eligazodó olvasóban, hogy „A” és „B” azonos személy: „B” az, aki a ’70-es években saját jelenének és ’50-es évekbeli gyerekkorának történetét megírja, s egyszersmind az ő folyamatosan készülő kézirata (mint „regény a regényben”) „T” életrajza is. Az utolsó fejezet az első emlékirat kezdeti szituációjához tér vissza: a főhős megérkezik Heiligendammba – a regénynek önmagára záródását, mitikus színezetű körkörösségét sugallva (erre a zárt formára utal a központi helyzetű csigametafora önreflexiója is).