A Harmonia caelestis (a latin nyelvű cím jelentése: Égi összhang) mindkét részében működésbe lépnek a család- és az önéletrajzi regény kontextusai, vagyis a generációk sorának, illetve a saját élet történetének a realitás illúzióját felkeltő közvetítése. Az első részben az állandó megszakítottság, a referenciális (vonatkoztatási) rendszerek szüntelen cseréje folytonos elhasonulásban, egyfajta villódzásban tartja az értelemképződést. A szöveg az olvasó figyelmét az alakformálás mimetikus (a valósággal analóg, a valóságot ábrázoló) mintáitól azokra a közvetítőrendszerekre (történettípusokra, elbeszélésformákra, diszkurzusokra, szereprepertoárokra) irányítja, amelyekre a mindig csak ideiglenesen megszilárduló identitások (önazonosságok) alapozódnak. Ezzel függ össze a Harmonia cealestis meghatározó jegye, a kitalált és a megtörtént textuális egybefonódása, a valóság és a képzelet, az elbeszélő és a regényhős fölcserélhetősége. A második részben a megszakításos elbeszéléstechnika mérsékeltebben jut érvényre, a családregény és életrajz rendje (időbeli egymásutániság, a hely azonossága, motivikus kapcsolódás) előhívja a mimetikus (valóságanalóg) utánképezhetőség lehetőségét. A történelem, a politika alakításában is részt vevő, majd abból kiszoruló, utóbb már csak szemlélődő nagyapa (Esterházy Móric), és különösen a történelmi változások (a kommunista diktatúra) áldozatává váló apa (Esterházy Mátyás) életeseményeinek megszakításos színre vitele kronologikus (időben előre haladó) rendet követ, és túlnyomórészt – még ha nemritkán ki is aknázza a valóságos és a képzeletbeli keveredésének lehetőségét – a huszadik századi magyar történelem kanonikus (közkeletű, elfogadott) narratívái mentén, azok egyfajta alternatívájaként (módosított változataiként) bontakozik ki. Egy nagy múltú család, egy jelentős kultúrahordozó közösség (az arisztokrácia) sorsát egyszerre tragikusan, (ön)ironikusan és parodisztikusan ábrázolja. A Harmonia caelestis olyan könyv, amely az életmű korábbi köteteinél is erősebben kötődik a történelemhez, elsősorban azért, mert egyszerre mutatja meg a történelem nyelvi anyagszerűségének hatalmát és az irodalom annak átrendezhetőségében rejlő elfogulatlanságát, vagyis szabadságát.