„Esterházy műve nemcsak a magyar próza lehetőségeit terjesztette ki számottevő mértékben, de egyúttal messze fölülmúlta gondolati mélység tekintetében azoknak a nyugati műveknek a túlnyomó többségét, amelyeket a posztmodern irodalom jelentős alkotásainak szokás tekinteni.” – írta a Bevezetés a szépirodalomba című könyvről Szegedy-Maszák Mihály (265). Érvelése Esterházy Péter írásművészetéhez az újítás és a megőrzés magas színvonalú egyensúlyrendszerét kapcsolta, megfontolás tárgyává téve azt is, hogy a posztmodernitás – legjobb változataiban – nem léhaság, hanem megújító megóvás, a „régiből újat” jaussi és az „örökség: feladat” derridai jeligéje értelmében. A kortársak tanúsíthatják, hogy Esterházy – összességében fontolva haladó – nyelvújítója lett a magyar irodalomnak a huszadik század utolsó negyedében. Méghozzá oly hatóerővel, minek révén az irodalmi nyelv túllépve határain a művelt publikum, különösen a fiatal értelmiség nyelvhasználatát is alakította. A művelt köznyelvben egy időben elterjedtek bizonyos Esterházy-féle fordulatok, pl. a „mindez még fog kapni egy vajszínű árnyalatot” közkedvelt zárlatformulává vált, „a földet vissza nem veszek” rendszerváltáskori nyelvi fricskává lett, „A Trabant útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson” használati utasításból ironikus maximává, – Örkény nyomán – egyfajta „egypercessé” alakult. Igen, ez a művelt köznyelvi használatba vétel is egyfajta irodalmi mérce, hiszen az idézetek átszerelésén és mozgatásán, s így a kontextusváltás (egyik szövegkörnyezetből egy másikba való áthelyezés) fogásán alapul, s ez éppen az Esterházy-féle poétika egyik kulcseleme. S mindez a bárhol és bármikor olvasható és hallható nyelvi formulák, nyelvi események összegyűjtésén, újrakeretezésén és sűrítésén alapul.